Sosem kedveltem az elvont fejtegetéseket, amiknek a gyakorlati haszna nulla volt, ezért aztán mindig az olyan érvelést tudtam igazán magamévá tenni, ami közel állt a józan paraszti észhez. A diktatúra kapcsán is ezen gondolat mentén szeretném kifejteni gondolataimat és észrevételeimet.
A Wikipédia magyar oldala szerint a "A diktatúra olyan politikai rendszer, ahol az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat.". Amilyen egyszerűnek tűnik első hallásra ez a mondat, éppen annyira elvont is egyben. Mindjárt kezdhetjük azzal, hogy mi is a népakarat? Mert ha őszintén belegondolunk, akkor már a nép megfogalmazása is komoly kihívásokkal jár. Ha ezt éppenséggel a mai Magyarországra próbálnánk leképezni, akkor a "nép" a 10 millió magyar állampolgárt jelentené, a "népakarat" pedig ezen 10 millió magyar állampolgár (azonos) akaratát testesítené meg. Már az is nehezen elképzelhető, hogy ezen 10 millió ember egységesen ugyanazt akarja egy adott pillanatban. Ezt az állapotot még egy forradalom is csak megközelítheti, de el nem érheti, hiszen értelemszerűen a hatalom kiszolgálói ellenérdekeltek egy ilyen helyzetben és mást akarnak, mint az aktuális többség. Az azonban már végképp elképzelhetetlen, hogy éveken keresztül, minden pillanatban és minden témában (honvédelem, gazdaság, oktatásügy, stb.) egyazon véleményen is legyen mind a 10 millió állampolgár. Egyszerűen azért lehetetlen, mert nem vagyunk robotok, mindannyian önálló gondolkodású és szabad akaratú lények vagyunk és bizonyos dolgokat másképpen látunk. Ez viszont maga után vonja, hogy a népakarat - amire egyébként olyan szívesen hivatkozott minden diktátor a történelem során, és ami természetesen mindig az ő személyes akaratával megegyező volt, - egy elvont, nem megfogható fogalom, így hivatkozni rá teljesen értelmetlen, ha a demagógiának még a látszatát is el szeretnénk kerülni.
Ha a népakarat elvont fogalom, hogyan lehet megkülönböztetni egy demokráciát a diktatúrától? Az egyik próbálkozás az lehet, hogy a demokráciában a többség akarata érvényesül, míg a diktatúrában csak egy szűk csoport vagy csak egyetlen személy akarata. Azonban a történelem számos példát mutat arra, amikor a többség - uralkodó vallási közösség, a nemzetállamok esetén pedig a többségi nemzet, - elnyomta a vallási vagy nemzeti kisebbségeket (ez utóbbit személyesen is átéltem erdélyi magyarként). Vagyis a többség hatalma lehet diktatórikus is. Az ilyen esetekre szoktam ironikusan azt mondani, hogy a kisebbség "demokratikus" elnyomása. Ami a személyi diktatúrát illeti, már kamaszkoromban is komoly fejtörést okozott nekem a román diktatúra, név szerint Ceausescu hatalma. El nem tudtam képzelni, hogyan lehetséges, hogy egyetlen ember, nevezetesen a román diktátor, akarata érvényesül a maradék 23 millió emberrel szemben. Bizony, ez komoly fejtőrést okozott nekem, egyszerűen képtelen voltam ezt megemészteni. A körülöttem lévő felnőttek azzal próbálták megkönnyíteni a dolgomat, hogy elmagyarázták nekem, a diktátort természetesen támogatja egy szűk csoport. De nekem ez egy idő után nem volt elég, mert a matematikai jártasságom alapján a közel 23 millió ember még mindig sokkal többnek tűnt, mint néhány tucat ember, vagy akár néhány ezer ember. Netalán néhány százezer ember, mert ahogy elmagyarázták a titkos rendőrség vagy a besúgók hálózatának működését, úgy voltam kénytelen a támogatók körét is egyre bővíteni. De minél inkább bővítettem a támogatok körét, annál érthetetlenebbé vált a dolog, mert a matematika könyörtelensége folytán végül oda jutottam, hogy a 23 millió ember több mint felének támogatnia kellet a román diktatúrát, másképp már rég megbukott volna. Azt azonban én is személyesen megtapasztaltam, hogy a látszólagos támogatás sok esetben a belenyugvás miatt volt, ("sajnos ezen nem lehet változtatni"), vagy a félelem ("elvesztem az egzisztenciámat"), vagy akár az önámítás ("csak rosszabb ne legyen ennél"), de sajnos akadtak hitbuzgó szolgák is (erről bővebben majd egy másik cikkemben fogok írni).
Középiskolai tanulmányaim végén olvastam a koncentrációs táborokban történt szörnyűségekről is, és hasonlóan érthetetlenül álltam azon magyarázat előtt, hogy mindezt miért csak egyetlen személy nyakába varrták? Hitler nem volt ott a koncentrációs táborban, hogy főbe lője a zsidókat, vagy elgázosítsa őket. Persze, megvolt rá a magyarázat, hogy a többiek csak mind parancsot teljesítettek. De ez szöges ellentétben állt azzal, amire apám már gyerekkoromban sokszor hívta fel a figyelmemet, amikor egy rosszaságom kapcsán a felelősséget másra próbáltam hárítani, mondván "De, hát ő mondta, hogy ezt tegyem!". "Ha azt mondják, hogy ugorj a kútba, akkor beleugrassz?!" szólt a józan paraszti érvelés és a válasz természetesen "Nem" volt részemről. Persze tudom, hogy voltak, akik ellenszegültek a fasiszta uralkodásnak és azokat szó nélkül kivégezték, de a költői kérdés továbbra is bennem volt: mi lett volna, ha mindenki megtagadta volna a parancsot és senki sem "ugrott volna be a kútba"? Így aztán az egyetem első évében mindinkább egyetlen elfogadható magyarázatom maradt a diktatúra létezésére, nevezetesen, hogy a diktatúra mindig a többség csendes jóváhagyásával történik. Ezen magyarázat már csak azért is volt kézenfekvő, mert a román diktatúra a szemem láttára omlott össze néhány nap alatt. Amit persze nem tudhattam előre, amikor Tőkés László elhurcolása ellen tüntetni kezdtünk Temesváron (hát, igen, a hatalomnak van is félnivalója az egyetemistáktól). De elég volt egy szikra és a "nép akarata" elsöpörte a diktatúrát. Az idézőjel nem véletlenül szerepel, hiszen nem volt a nép homogén, sokan otthon maradtak, míg mások lekezelően beszéltek azokról, akik tüntetni mentek (a diktatúra haszonélvezőit már nem is említem). És persze olyan is volt, aki véletlenül arra járt az üzletből hazatérve és egy eltéved golyó eltalálta. Így lett belőle forradalmár.
Ha a diktatúra a csendes többség támogatásával létezik, akkor mi választja el a demokráciától, ami szintén a többség uralkodásával egyenértékű? Talán a szabad választások? Mit nevezünk egyáltalán szabad választásnak? Mert választás a román diktatúrában is volt. Emlékszem kamaszként titkon abban reménykedtem, hogy majd a X-edik pártkongresszus leváltja Ceusescut és egy sokkal humánusabb vezetőre cserélik le. Ehhez képest azt láttam, hogy a vezért nagy tapsvíhar közepette mindig újraválasztották párttársai. És persze időnként szüleim is elmentek választani, igaz ebben is nem volt más választásuk, mert az kötelező volt. Ellenkező esetben börtönbüntetés járt. Ilyenkor titkosan véletlenül beikszeltek valakit (a választandó személyek plakátjait az utcán több helyen is láttam gyerekkoromban) és ezzel letudták a "választást". De ha választás diktatúrában is van, mitől szabad egy választás? Milyen választás az, ahol a hatalmon levők úgy határozzák meg a játékszabályokat, hogy a (foci)pálya lejtőssé válik és természetesen a hatalmon lévőknek kedvez a lejtő? Ahol a játékszabályokat minduntalan változtatják és a változások természetesen a hatalom megőrzését szolgálják?
Ha visszatekintünk a történelemben Hitler hatalomra jutására, akkor rögtön az a szembetűnő, hogy mindaddig nem volt számottevő támogatása, amíg a német gazdaság állapota jó volt, de rögtön nőtt a népszerűsége, amikor 1929-ben a világgazdasági válság felütötte a fejét és megnőtt a munkanélküliség. A történelem folyamán ilyenkor az egyszerű emberek mindig kétségbeesetten egy kapaszkodót kerestek, mert nem értették mi történik körülöttük, ezért mindig egy erős kezű vezetőben vélték megtalálni a messiást, aki majd elhozza nekik a földi mennyországot. Ezért aztán nem lehet azon csodálkozni, ha a 2008-as világgazdasági válság Magyarországon hasonló tüneteket produkált, és a 2010-es választásokon a Fidesz 2/3-ados többséget szerzett az MSZP-SZDSZ koalíció 8 éves bénázása kormányzása után. Szintén hasonlóságot lehet megfigyelni abban, ahogy Hitler a pártján belül az egyeduralkodásra tört és kiszorította a politikai palettáról a lehetséges koalíciós partnereket, azzal ahogy azt Orbán Viktor tette a pártján belül és a jobboldali pártokkal. Természetesen az eszközök teljesen különbözőek voltak, mint ahogy az ideológia is, éppen ezért távol áll tőlem az a leegyszerűsítés, hogy a két személyt összemossam. Inkább csak a történelmi párhuzamokra szeretném felhívni a figyelmet, hogy levonhassuk a megfelelő tanulságot. És természetesen azt is kiszeretném hangsúlyozni, hogy Orbán Viktort nem tekintem gonosznak,mint ahogy Hitlert sem, hiszen mindkettőjüknek volt egy távlati elképzelése, amivel úgy képzelte, hogy a népét "szolgálja". De nem véletlenül van az a mondás, hogy a pokolba vezető út is a legjobb szándékkal van kikövezve, mint ahogy a cél nem szentesíti az eszközt.
Amint látható, végső soron a diktatúrák kialakulása mindig azon alapszik, hogy a népesség egy részét valamilyen veszteség éri (akár anyagi, egzisztenciális, vagy esetleg nehezen megfogható nemzeti önérzet), amit egy erős kezű vezető (messiás) hívatott helyrehozni. Ezen népesség lehet akár még kisebbségben is a többséghez képest, ha ezt valamiféle erőszakossággal, verbális megfélemlítéssel, vagy akár csak jobb szervezőkészséggel ellensúlyoz. Azonban azt is tudomásul kell venni, hogy a csendes belenyugvás egyben a diktatúra támogatását is jelenti és ezen állítás saját magamra nézve is fennáll, hiszen 21 éves koromig én is egy diktatúrában éltem anélkül, hogy azt nyíltan kritizáltam volna.
Természetesen nem állítom azt, hogy Magyarországon ma diktatúra van és azzal sem értek egyet, hogy minduntalan farkast kiálltunk, amikor a Fidesz kormány egy újabb hatalmi ágat iktat ki, hiszen aki túl sokszor kiállt farkast, annak már senki sem fog hinni. Ráadásul, ezt nagyon jól ki lehet gunyolni, mint ahogy Deutsch Tamás meg is tette. Inkább azt kellene megértetni az emberekkel, hogy itt nem egy látványos intézkedésről van szó, ami egyik napról a másikra erőszakos diktatúrába vezet, hanem egy folyamatról, aminek a vége már egy (puha) diktatúra.
Állítólag, ha a békát forró vízbe dobják, akkor kiugrik, mert érzékeli a hirtelen környezeti változást, de ha hideg vízbe teszik, amit lassan melegítenek fel, akkor már simán megfőzhetik, mert a lassú változást a béka már nem érzékeli. Mi emberek miért nem vagyunk különbek a békánál?