A vízcsúcsról sokunknak leginkább az árvizek idején mért legnagyobb vízállás jut eszünkbe, pedig a víz is éppen úgy a jelenlegi gazdaságunk elengedhetetlen nyersanyagforrása, mint amilyen a fosszilis energiahordozók vagy nemesfémek. Bár elsőre meglepőnek hangzik, hogy a vizet olyan nyersanyagként kezeljük mint a kőolajat - hiszen a kék bolygónak is nevezett Földünk felszínének 70%-át víz borítja -,  a továbbiakban látni fogjuk, hogy az édesvízre is mint szűkös és kifogyóban levő nyersanyagra kell tekintsünk. És akárcsak a kőolaj esetén itt is beszélhetünk egy hozamcsúcsról, vagyis arról a napi maximális vízmennyiségről, ami világszinten elérhető az emberek számára a folyókbók, tavakból és talajvízből. De miközben a kőolaj nélkül az emberiség nagy része még ha középkori szinten is, de el tudna tengődni, édesvíz hiányában a biztos pusztulás várna rá. Így aztán ha a korábbi posztok alapján arra gondoltunk, hogy a kőolajcsúcs komoly társadalmi és gazdasági kihívásokkal jár, akkor a vízcsúcs még inkább alapjaiban rengetné meg a jelenlegi társadalmi berendezkedést, ha enm ébredünk fel időben és nem tesszük meg a szükséges intézkedéseket.

A hét végén került ki a portfolio.hu oldalára egy cikk (Hatalmas gondok lehetnek a vízellátással) az OECD szervezet egyik legújabb tanulmányára hivatkozva. A szervezet kiemeli, hogy a víz a következő évtizedek egyik leginkább felértékelődő nyersanyaga lesz világszerte, és a világ számos része már most is megsínyli a vízért folyó versenyt, ahogy a készletek egyre fogynak a túlhasználat és környezetszennyezés következtében. Az OECD adatai szerint még jelenleg is több mint 1 milliárd embernek nincs hozzáférése megfelelő ivóvízhez, és körülbelül 2,6 milliárdan élnek megfelelő szennyvízelvezetés nélkül. A fejlődő országokban a betegségek 80%-a vízhez köthető, és becslések szerint évi 1,7 millió halált okoz. 

"A víz az élet anyaga és mátrixa, anyja és közege. Nincs élet víz nélkül."                                                           (Szent-Györgyi Albert, magyar Nobel díjas)

A víz körforgását a fenti kép mutatja be, magyarul itt található animáció. Eszerint a tengerek és óceánok párolgása - valamint részben a növényzet és talaj párolgása - révén alakulnak ki a felhők, amelyeket a széláramlatok a szárazföld felé sodornak. Itt megfelelő vízkoncentráció és hőmérséklet esetén kicsapódnak és eső vagy hó formájában lehullanak a szárazföldre. Az eső formájában lehullott csapadék egy része a talajba szivárog növelve ezzel a talajvíz mennyiségét, a többi pedig csermelyek, patakok, majd folyók mentén visszaömlik a tengerbe. A hó formájában lehullott csapadék növeli a gleccserek méretét a tél folyamán, valamint beborítja a szárazföld magasabb részeit. A tél folyamán lehullott hó tavasszal elolvadva szintén visszakerül a tengerekbe és óceánokba. A gleccserek azt a jó szolgálatot is teszik, hogy a lehullott csapadékot tárolják, így egész nyáron lassan olvadva biztosítják a folyók vízhozamát. Árvíz akkor szokott keletkezni, ha nagy mennyiségű hó egyszerre olvad meg, vagy napokon keresztül nagy mennyiségű csapadék esik le egy adott folyó vízgyűjtő medencéjében.  

Aszály akkor keletkezik, ha a légáramlatok olyanok, hogy az óceánok párolgásából keletkező felhők nem jutnak el a szárazföldig, hanem azok már az óceánok fölött ki is csapodnak, így a víz azonnal visszakerül az óceánokba. Például 2005-ben hatalmas aszály alakult ki az Amazonas őserdőiben, amit annak tulajdonítottak a kutatók, hogy az óceánok felszíne nagyon felmelegedett az adott évben és ezért a párolgásuk is annyira felgyorsult, hogy a légáramlatoknak nem volt idejük a szárazföld felé terelni a felhőket, mert azok még az óceán fölött ki is csapódtak. A mellékelt kép alapján lehet elképzelésünk az aszály mértékéről, hiszen az Amazonas folyó csak egy kis patakocskának látszik a teljes medréhez képest (kép a Greenpeace oldaláról).

Habár a pesszimisták szerint a III. világháború nem a hagyományos nyersanyagokért, hanem a vízért fog folyni, meggyőződésem, hogy háborúkkal és konfliktusokkal a nyersanyaghiányt egyáltalán nem oldanák meg, hanem csak tetéznék az amúgy is nagy bajt. A víz körforgása nem ismer politikai határokat, így nem is lehet az országhatárok eltolásával vagy egyes népek gyarmatosításával - ahogy ez számtalanszor történt az elmúlt évezredekben - megoldani a helyzetet. Ehhez a világ összes országainak és népeinek összefogása szükséges, csak ekkor van esély a biztonságos vízellátás megnyugtató rendezéséhez. De a megoldások feltérképezéséhez először meg kellene érteni az okokat, hogy vajon miért is jutottunk ide?

A megnövekedett vízfogyasztás okai

Az első nyilvánvaló ok a Föld népességének gyors növekedése. Az 1820-as évek környékén érte el az emberiség az 1 milliárd főt, ami napjainkra már 7 milliárd fölé emelkedett és a jelenlegi becslések szerint jó 35 év múlva - vagyis a következő generáció idején - elérheti a 9 milliárdot is. Ez önmagában azt jelenti, hogy - az egy főre vetített állandó vízfogyasztás feltételezése mellett is - a megnövekedett népesség miatt a vízfogyasztás közel a tízszeresére emelkedne 2050-re a XIX. század elejéhez képest. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a múlt században a vízfogyasztás több mint kétszer olyan gyors ütemben emelkedett, mint a népesség lélekszáma – mutatott rá Kirsty Jenkinson, a washingtoni World Resources Institute munkatársa. 2007 és 2025 között a fejlődő országokban várhatóan ötven, míg a fejlett országokban 18 százalékkal fog növekedni a vízfogyasztás. A többletigény zöme a legszegényebb országokban várható, ahol egyre több ember költözik vidéki régiókból városokba. A lenti ábra szerint a világ vízfogyasztása 2025-re nagyjából tízszer akkora lesz, mint volt 1900-ban.

Globális vízfogyasztás 1900 és 2025 között milliárd m³ / év-ben (Forrás: http://jey.wikispaces.com)

Amikor az egy személyre vetített vízfogyasztásra gondolunk, akkor nemcsak a háztartásban felhasznált vízet kell számításba venni, hanem egy adott ország teljes vízfelhasználását tekintetbe kell venni elosztva az ország lakosságával. Az édesvízkészlet csak 8 százalékát használják fel a háztartások, mintegy 70 százalék jut a mezőgazdaságra (leginkább öntözésre), és 22 százalékot tesz ki az ipar vízfogyasztása. Amint látható a legnagyobb vízfelhasználás egy adott ország esetén a mezőgazdaságban történik, és emellett a vízszennyezés egyik fő forrása is a rovarirtó szerek és trágyázás miatt. A stockholmi Nemzetközi Vízügyi Intézet szerint a mezőgazdasági víz fő felhasználója az állattartás, az állati alapú étrendek vízfogyasztása lényegesen magasabb, mint a növényi alapú étrendeké. Szakértők arra is rámutatnak, hogy a húsfogyasztás az éghajlatváltozásnak is egyik fő oka.

A Szaúd-Amerikai álom című posztomban már kifejtettem, hogy milyen súlyos hosszútávú következménye van a világgazdaság állandó növekedésének és az exponenciális növekedés kapcsán rámutattam, hogy egy véges erőforrásokkal rendelkező Földön fizikai képtelenség a növekedést az idők végezetéig fenntartani. Abban a posztban éppen a kútvíz felszínre hozásával próbáltam érzékeltetni az olaj(hozam)csúcs mibenlétét. Az a példa itt nagyon is aktuális, egy állandóan növekvő népesség és egy állandóan növekvő (mező)gazdaságnak nagyon erős korlátot szab, hogy egy nap mennyi vízhez jutunk hozzá. Természetesen - a kőolajjal ellentétben - nem arról van szó, hogy egyszer csak elfogy a Föld vízkészlete, hanem a vízkészletek ott apadnak, ahol az embereknek leginkább szüksége lenne rá. A probléma ugyanis az, hogy a vízkészlet 97,5 százaléka tengervíz, azaz sós. A fennmaradó 2,5 százaléknyi édesvíz kétharmada pedig szilárd halmazállapotú, azaz jég. Ezért aztán meglehetősen csekély a rendelkezésre álló édesvíz mennyisége.

A pazarló és meggondolatlan vízfelhasználás súlyos következményének egyik ékes példája a volt Szovjetunióban levő Aral tó. Az akkori kommunista diktatúrában a helyi "kiskirályok" maximálisan meg akartak felelni a központi hatalomnak és grandiózusos terveket eszeltek ki. "Alakítsuk termőfölddé a sivatagot!" - ez volt a jelmondata annak a programnak, amelynek keretében a Szovjetunióban növénytermesztésbe próbálták bevonni a száraz ázsiai pusztákat. Az 1960-as években indult program keretében az Amu-darja és a Szir-darja folyók vizét, amelyek az Aral-tavat táplálták, intenzíven használták a gyapottermesztéshez. A terv szerint a sivatagos területek a bőséges vízellátás révén gazdag termőföldekké alakultak volna. A jelenleg Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Kaszpi-tengertől keletre elhelyezkedő lefolyástalan sóstó 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb tava volt, ma már három kisebb tóra osztódott (lásd a lenti a képen). A tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az 1960-as évektől a tó vízszintje jelentősen csökkent és napjainkra egyik folyó sem éri el a folyamatosan pusztuló Aral-tavat (2011-ben az Aral tó középső része is teljesen kiszáradt).

Az Aral tó pusztulása az elmúlt évtizedekben (Forrás: wikipedia)

Hogy magyar szemmel kellően felfogjuk a helyzet súlyosságát, gondoljunk csak bele, hogy az Aral tó a múlt században még ugyan olyan üdülő övezetként volt ismert, mint amilyen a Balaton a magyaroknak (ráadásul még sós is volt, így már csak a nagysága miatt is hívhatták tengernek). Az intenzív vízhasználat és az erős párolgás miatt azonban a vízfelszín mai kiterjedése mindössze 12 százaléka az eredetinek, és a víztömeg is tizedére csökkent. A 2000-2010 közötti zsugorodás során összesen mintegy 8000 négyzetkilométerrel csökkent az Aral-tó területe - ami a Balaton vízfelületének közel 14-szerese. Mára azonban csak egy sós sivatag maradt a tó területének nagy részéből és esély sincs már a megmentésére (csak a keleti és északi rész további csökkenését sikerült egyelőre megállítani).

Sajnos nem csak nagyobb tavak vannak veszélyben (az Aral nem az egyetlen eltűnőben levő tó), hanem nagy folyók is. A világ három legnagyobb folyóját, a Colorado az Egyesült Államokban, a Nílus Egyiptomban, és a Sárga-folyó Kínában, már annyira kimerítik a folyók mentén fekvő városok, mezőgazdasági üzemek és gyárak, hogy gyakran már el sem érik a tengert. A víz hiánya már a gazdasági növekedésnek is határt szab egyes területeken, így például a kínai Nemzeti Vas és Acél Szövetség úgy döntött 2010-ben, hogy nem bővíti termelését a Peking melletti gyárában, miután nem állt rendelkezésre elég víz az adott területen és értelemszerűen a pekingi lakosság ellátása nagyobb prioritást élvezett, mint az acélipar. Amúgy is a kínai gazdasági csodának megvannak a komoly környezeti kárai. Így például az utóbbi hatvan évben a kínai folyóknak több mint a fele, csaknem 28 ezer eltűnt - derült ki a vízforrások első országos felméréséből. A környezetvédő szakemberek szerint ez a nyaktörő kínai gazdasági fejlődés következménye.

Megfeneklett halászhajó az Aral tó alján -  ma már csak a sós sivatag maradt az tó nagy részén (Forrás: http://en.wikipedia.org)

Azonban nem csak a mezőgazdaságban alkalmazott mértéktelen öntözés okoz gondokat, az iparban felhasznált víz mennyisége is meredeken nő. Feltételezem, kevesen hallottak arról, hogy az olyan új technológiák, mint a z Amerikában zajló "palaforradalom" mennyire vízigényesek és komolyan veszélyeztetik az emberek megfelelő minőségű vízhez való hozzáférését. Mivel a fentiek alapján láthattuk, hogy a vízre, mint szűkös nyersanyagra kell tekinteni, ezért ésszerű felhasználása mindannyiunk létérdeke. A National Geographic cikke szerint az Amerikában kibontakozó palagáz és olajpala forradalomnak nagy ára van, hiszen rengeteg vizet használnak fel a hidraulikus repesztés során. Egyetlen kúthoz 7,5 és 38 millió liter közötti vizet használnak fel (a só és a kémiai vegyszerek mellett) és képzeljük el, hogy csak az Amerikai Egyesült Államokban több tízezer ilyen kút van. Ez rengeteg elhasznált vizet jelent, ami persze utána a szennyvíz mennyiségét is növeli, hiszen a sótól és vegyszerektől való megtisztítás költsége nem elhanyagolható és sok cég a szennyezett víz nagy részét inkább tározókban tárolja. Az EPA (Environmental Protection Agency - Környezetvédelmi Ügynökség) becslése szerint valahol 265 és 530 milliárd liter az éves vízfelhasználás az olajpala és palagáz kitermelése során az USA-ban, ami nagyjából megfelel két - egyenként 2.5 millió lakosú - nagyváros éves vízfogyasztásának. Ceres - egy nonprofit szervezet - frissen elvégzett felmérése szerint ráadásul a hidraulikus repesztést alkalmazó kutak közel fele olyan területeken fekszik, ahol amúgy is vészesen csökkent az elérhető vízmenyiség (lásd a lenti ábrát - a barna, piros és narancssárga a kritikus területeket jelenti, ahol a talajvíz szintje nagyon lecsökkent). Colorado államban egyenesen 92% a kutaknak az aránya, amik kivételesen nagy vízhiányos területeken fekszenek. Ez azt jelenti, hogy az palagáz és olajpala kitermelés felfutása veszélyezteti az emberek vízhez való jutását, akárcsak a mezőgazdaságét.

A vízért zajló verseny a "palaforradalom" miatt az USA különböző területein - a barna, piros és narancssárga területek komoly vízhiányt jeleznek (Forrás: http://www.ceres.org)

Észak-Amerikán kívül még Kínában, Oroszországban és Európában található nagyobb mennyiségű palagáz és olajpala lelőhely, így ezeken a területeken a kitermelés felfutása csak tovább növelné a világ vízfogyasztásának mennyiségét (és a tiszta ivóvíz szűkösségét). Kínában - ahol a gyors gazdasági növekedés magával hozta a rettenetes energiaéhséget is - komoly tervek vannak az olajpala és palagáz kitermelésében. Azonban éppen a megfelelő vízellátás hiánya jelenti a legnagyobb akadályt a kitermelés felfutásának.

A kanadai olajhomok kitermelése is roppant vízigényes. A nem konvencionális olaj kinyerése veszélyezteti a környék vízrendszereit is - jelenti a WWF. Az olajhomok kitermelése nagyon vízigényes, átlagosan egy hordó olaj kitermeléséhez 3, míg olajpala esetén 2-5 hordónyi vízre van szükség. Az olajhomok kitermeléshez használt víz elsődleges forrása az Athabasca folyó, melynek vízszintje már ma is kritikusan alacsony szinten van, miközben jelenleg az olajtermelők évi 2.3 milliárd hordó vizet emelhetnek ki belőle. A felhasznált víznek csak 5-10%-a kerülhet vissza a folyóba, a többi, toxikus szennyvizet hatalmas akár 50 km²–es felületű tavakba töltik. Szennyezetté válik a talaj és a talajvizek is. A folyók és a halakban felgyülemlő mérgező anyagok komoly aggodalommal töltik el a közelben élő őslakos közösségeket is. Mindezekből felismerhető, hogy a hagyományos kőolaj kitermelésének csökkenését a nem hagyományos kőolajjal (olajhomok és olajpala) csak azon az áron lehet pótolni, hogy közben csökkentjük a mezőgazdaság és lakosság számára elérhető vízmennyiséget, a környezeti szennyezésről már nem is beszélve.

Mi a helyzet a nagyvilágban?

Míg 1960 és 1990 között a fogyasztás lineárisan nőtt, azt követően elsősorban India és Kína gyors gazdasági növekedése miatt szinte exponenciálisan emelkedett. Az ENSZ jelentés szerint jelenleg évente 600-700 köbkilométernyi mennyiséget termelnek ki és fogyasztanak el, vagyis 600-700 milliárd tonnányi víz fogy el. (A világ olajtermelése évente kb. 3,5 milliárd tonna.) Úgy 150 évvel ezelőtt egy emberre 34 ezer köbméter édesvíztartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) csökkent.

Az UNESCO szerint a föld alatt százszor annyi édesvíz van, mint amennyi a felszínen található. Ugyanakkor az emberiség növekvő szükségleteit csak úgy lehet fedezni, hogy egyre több talajvizet termelnek ki. Ez nem elsősorban a primer fogyasztást, az ivást szolgálja, hanem mintegy 65 százalékban az öntözést. A víz 25 százalékát fürdik el és isszák meg, 10 százalék pedig ipari célokra fogy el. Az Európai Unióban az elfogyasztott édesvíz több mint 70 százaléka a talajvízből származik, más vidékeken ez még nagyobb arányú: Marokkóban 75, Máltán 95, Szaúd-Arábiában 100 százalék. Afrikában ugyanakkor igen nagyok a kihasználatlan tartalékok, amelyek azonban több állam területe alatt helyezkednek el. Az UNESCO szerint annak mintájára, ahogy Csád, Egyiptom, Líbia és Szudán megállapodott a núbiai tartalékok felhasználásáról, a többi államnak is össze kellene fognia, azonban a már említett megállapodás inkább kivételnek tekinthető.

Indiában a világ népességének 20% található, de a világ édesvízkészletének csak 4%. India szipolyozza ki a legjobban a vízkészletét a világon (ennek 86%-át a mezőgazdaság használja fel), aminek eredményeképpen az Indus és Gangesz folyók már nem érik el a tengert, csak nagyon csapadékos években, amik a klímaváltozás miatt már ritkábbak. "Túl sok vizet fogyaszt India mezőgazdasága, nem bírja a természetes vízkészlet. Évente négy centit csökken a talajvíz szintje, hat év alatt több víz tűnt el, mint amennyi fél év alatt lefolyik a Dunán" - írta meg az index.hu még 2009-ben. A legveszélyeztetettebb régió az ország északnyugati része, ahol Delhi, a főváros is található. A NASA mérései szerint a 2009 előtti hat évben 109 köbkilométernyi víz tűnt el Északnyugat-Indiából, ami nagyjából hatvan Balatonnak, vagy a Duna 200 napi vízhozamának felel meg. A BBC-nek nyilatkozó dr. Raj Gupta, a Science szakfolyóiratban megjelent tanulmány egyik szerzője azt mondta, félő, hogy a helyzet exponenciálisan gyorsulva fog tovább romlani, ahogy a régióban gyengébb monszunok és a gyakrabb szárazságok miatt egyre inkább rákényszerül a mezőgazdaság a föld alatti vízkészlet kizsigerelésére.

Sorbanállás egy indiai kútnál (Forrás: http://www.sundayobserver)

Kína, mint a világ legnagyobb népességű országa, az előkelő második helyet foglalja el a vízkészletének kiszipolyozásában, ennek 86%-a a mezőgazdaság szükségleteit elégíti ki. Kína lakosságának egyharmadának nincs hozzáférése a tiszta ivóvízhez, ez a környezeti szennyezés szükségszerű következménye (lásd a fent említett 28 ezer kínai folyó eltűnését). Mint már régóta köztudott, a kínai üzleti élet egyik legfontosabb központja - Shanghaj - egyébként is kiemelten veszélyeztetett: 1921 óta nem kevesebb, mint 2,6 méterrel került alacsonyabbra eredeti helyzeténél! A város a Jangce deltájában épült, üledékes talajra, így nem meglepő a kedvezőtlen statisztika. Az ok azonban már inkább az: a geológusok szerint ugyanis nem elsősorban a gigantikus építkezésnek, hanem a talajvíz mértéktelen kiszivattyúzásának köszönhető a folyamatos süllyedés, utóbbi oka pedig nagyrészt a városok gyorsan növekvő népessége, a megváltozott fogyasztási szokások és az ipari növekedés - írta a hvg blog 2012-ben.

A kínai környezetvédelmi ügynökség egy 2011-es felmérése szerint a kínai nagyvárosok alatti talajvíz mintegy 90%-a szennyezett valamilyen mértékben, a föld alatti vízkészletek fele nem felel meg országszerte a nemzeti előírásoknak. A városok kétharmada valamilyen szintű vízhiánnyal küszködik, 300 millió vidéki lakos számára pedig nem biztosított a biztonságos ivóvízhez való hozzájutás. A kínai folyók közel 20%-a olyannyira szennyezett, hogy nemcsak vizeik fogyasztása, de bármilyen érintkezés a vizükkel veszélyt jelent az emberekre. Az ország folyóinak és állóvizeinek mintegy 40%-a volt súlyosan szennyezett 2011-ben, s a 75 milliárd tonnát is meghaladta az ország vizeibe az év során eresztett szennyvíz mennyisége. Az egy főre jutó vízkapacitás Kínában mindössze 2 100 köbméter, a nemzetközi átlagnak kevesebb mint egyharmada.

Vízszennyezés Kínában (Fotó: Bert van Dijk/flickr.com)

A gleccserek fontosságát korábban említettem, az index.hu ez év májusi cikkében hívja fel arra a  figyelmet, hogy tizenhárom százalékkal zsugorodtak a Mount Everest (Csomolungma) térségében lévő gleccserek az elmúlt 50 évben, és a hóhatár 180 méterrel feljebb került a Milánói Egyetem kutatóinak legfrissebb adatai szerint. A szakemberek megállapították, hogy a leggyorsabb mértékben az egy négyzetkilométernél kisebb gleccserek tűnnek el, amelyek felülete 43 százalékkal csökkent az 1960-as évek óta. Mivel a gleccserek gyorsabban olvadnak, mint ahogy a hó és jég újra feltölti őket, a korábban jég alatt lévő kő és törmelék egyre inkább a felszínre kerül: 1960 óta az ilyen területek nagysága 17 százalékkal nőtt. A gleccserek vége is magasabbra került mintegy 400 méterrel 1962 óta. Tudósok már korábban is arra figyelmeztettek, hogy  a himalájai gleccserek néhány évtizeden belül teljesen elolvadhatnak, komoly aszályokat okozva Ázsia jelentős részén. A Himalájából eredő folyók 1,3 milliárd ember számára jelentenek vízforrást. A szakemberek úgy vélik, hogy a hó-és a jég csökkenése a Mount Everest térségében az ember által keltett üvegházhatású gázok által okozott globális felmelegedés következménye.

Egy holland tanulmány szerint a talajvíz világszintű kimerülésének sebessége 1960 és 2000 között több mint kétszeresére nőtt, a vízkészletből évente 280 köbkilométer víz tűnt el. A legtöbb víztároló esetében a kinyerésnek ez a sebessége messze felülmúlja utánpótlásukat. A lenti ábrán a világ talajvíz kimerülését mutatja, a számok az évenként talajvízcsökkenést mutatják m³-ben.

A talajvíz kimerülés globális térképe, éves szinten köbméterben mérve (Forrás: http://www.globalisfelmelegedes.info)

A kérdés rendkívül fontos lehet az olyan országokban, mint az Egyesült Államok, ahol talajvíz szolgáltatja az ország szükségleteinek 95%-át. Például a középnyugati régióban, a préri aszály sújtotta termőterületein is rohamosan csökken a kutak vízszintje, ahogy fokozatosan kimerül a terület alatt húzódó Ogallala nevű fosszilis (2-6 millió évvel ezelőtt létrejött) vízadó réteg. A mintegy 1300km hosszú Ogallala-víztároló réteg nyolc államot lát el ivóvízzel, és az ország termőföldjeinek egyötödét öntözi. Azonban olyan tempóban csapolják meg, hogy egyes szakértők szerint akár 25 év alatt kiszáradhat. A nyolc állam között ott van Texas is, ahol szintén nagy mennyiségű nem konvencionális (olajpala és palagáz) kitermelés folyik. Az USA lakossága csak 5%-a a világ teljes népességének, mégis közel annyi vizet fogyaszt el, mint India és Kína együttvéve (melyek lakossága 40% fölötti a világ teljes népességén belül). Az USA a világ talán egyetlen országa, ahol az ipar több vizet használ fel, mint a mezőgazdaság. És a talajvíz mértéktelen felhasználásnak előbb-utóbb meg lesz a böjtje is. Például Kaliforniában hatalmas mennyiségű talajvizet szivattyúztak ki a Central Valley talajvízbázisokból be nem jelentett, ellenőrizetlen és szabályozatlan módon. Ez a terület ad otthont az összes amerikai öntözött területek egyhatodának és a kaliforniai állam vezeti az USA mezőgazdasági termelését és exportját. Így a talajvíz csökkenésének már a közeljövőben is kihatása lesz az amerikai gazdaságra. És ez csak egy kiragadott példa, a korábban ismertetett Ceres nonprofit szervezet térképén jól látható, hogy az USA jelentős területein csökken a talajvíz mértéke.  

Európa egészét tekintve a kivett vízmennyiség 44%-át energiatermelésre, 24%-át mezőgazdasági termelésre, 21%-át a lakossági vízellátásra fordítják, 11%-át pedig az iparban használják fel. E számok azonban nem tükrözik a kontinens ágazati vízfelhasználásában jelentkező számottevő különbségeket. Dél-Európában például a mezőgazdaság hasznosítja a teljes vízkivétel 60%-át, azonban egyes területeken ez az arány eléri a 80%-ot is. Európa-szerte a felszíni vizek ‑  tavak és folyók ‑ adják az összes édesvíz-kivétel 81%-át, s ezek egyúttal az ipar, az energiaágazat és a mezőgazdaság legfőbb vízforrásai is. Ezzel szemben a lakossági vízellátás leginkább a felszín alatti vizekre támaszkodik, mivel az rendszerint jobb minőségű. Az energiatermelésben felhasznált víz szinte teljes mennyisége visszakerül valamely víztestbe, a mezőgazdasági célra kivett víz legnagyobb része pedig nem.Európában az egyik legkritikusabb ország a vízhiány szempontjából Ciprus. Az 1 milliós népességű sziget - a CNN tudósítása szerint - már 2010-ben megtapasztalta a vízcsúcsot, amikor a víz felhasználásával nem volt képes lépést tartani a vízellátás. A sziget legfőbb vízellátása a talajvízből történik, de a nagymértékű kiszivattyúzás miatt a talajvíz szintje elkezdett csökkenni. Ennek eredményeképpen a talaj rétegeibe a tenger felől sós víz kezdett beszivárogni, ami ihatatlanná tette a part menti talajvizet.

Nem meglepő módon a Közel-Keleten is komoly problémát jelent a víz hiánya. Például Szaúd-Arábiában a vízkészlet 100%-a a talajvizet jelenti, ami kimerülőben van. A lenti görbe formája - mely Szaúd-Arábia vízellátását mutatja az elmúlt évtizedekben - kísértetiesen emlékeztet az olajhozam görbéjére, egy exponenciális növekedés után eléri a csúcsot, majd meredeken csökkenni kezd. Napjainkban a vízellátás mennyisége az 1980-as évek elejéhez hasonló, miközben népessége ez idő alatt jócskán megnőtt. Ez hosszabb távon komoly feszültséghez vezethet.

Szaúd-Arábia vízellátása az elmúlt évtizedekben (Forrás: http://www.theoildrum.com)

Értelemszerűen a fenti példák csak kiragadottak és inkább tekinthetőek szemléltetésnek, semmint egy átfogó ismertetőnek. Persze az emberi hülyeségnek nincs hatéra, azt mindig tovább lehet fokozni. Vízháborúk, elszálló ivóvíz- és csatornadíjak, gumicukron és csokoládén élő tehenek: ez fenyeget egy amerikai és egy magyar szakértő szerint, ha néhány befektető ötleteit megvalósítva olyan tőzsdei termék lesz a víz, mint például az olaj. Az origo.hu tavalyi cikke szerint amennyiben olyan termék lesz a víz, mint a Brent-nyersolaj vagy a szójababolaj, onnantól kezdve szabadon lehet vele kereskedni. Létrejön a vízindex, amelynek értékét befolyásolja a víztározók szintje, az átlagos csapadék, a meteorológiai előrejelzések, az aszály és még egy sor tényező. Csakhogy egyre kevesebb a tiszta ivóvíz, és mivel mással nem pótolható, a folyamat óhatatlanul áremelkedéshez vezet, de nem csak a víz esetén, hanem értelemszerűen az összes élelmiszer esetén. Ha a tőzsdén emelkedik a víz ára, az magával húzhatja a gabonáét isa, aminek hatására az USA-ban csokoládéval, gumicukorral és narancshéjjal etetik teheneiket azok a farmerek, akik a 2009 óta megkétszereződött kukoricaárak, az aszály és a biodízel-célú felvásárlás miatt képtelenek voltak takarmányt vásárolni a CNN tudósítása szerint.

Mi a helyzet Magyarországon?

Létkérdéssé vált Magyarországon a klímaváltozás miatti fenyegető szárazságra való felkészülés, ám erre a döntéshozók fittyet hánynak – kongatták meg a vészharangot a téma kutatói még 2009-ben megrendezett konferenciájukon. „A felmelegedéssel együtt megváltozik az egyébként alig módosuló mennyiségű csapadék éves eloszlása is, nyáron csökkenésre, télen pedig növekedésre lehet számítani” – mondta a HVG-nek Varga György, a Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Intézet (Vituki) szakági igazgatója. Magyarországról – mivel alvízi, magyarán a folyók átfolyási területén fekvő ország – mindig is több víz távozott a felszínen, mint amennyi beérkezett. A 2006-os adatok szerint évente 136 köbkilométer hagyja el Magyarország területét, miközben csak 128 köbkilométer érkezik be (lásd a lenti térképet, mely a talajvizet is ábrázolja). A gond az, hogy az egyenetlen eloszlásban és többnyire intenzíven lehulló csapadék már nem mindig pótolja az alvíziségből fakadó hiányt. A konszenzusos klímaforgatókönyvek szerint a Kárpát-medence a következő évtizedekben fokozatosan a mediterrán éghajlati övbe kerül. „Az ősz és a tavasz alig pár hétre korlátozódik, a tél és a nyár időtartama pedig kitolódik, ahogy ez az elmúlt években már tapasztalható volt” – mondja Láng István akadémikus, a konferencia szervezője.

Magyarország folyóinak vízhozama és az átlagos talajvízszintek

„Az áztató tavaszi-őszi esők és a tartós téli hótakaró hiányában a talaj nem telítődik vízzel, és a felszín alatti, a csapadékból amúgy is csak 10 százalékot befogadó készletek sem gyarapodnak” – magyarázza Szalai József, a Vituki tudományos főmunkatársa. A rétegvizek mennyisége tehát csökken, vagyis csak mélyebbről, drágábban lehet ivó- vagy öntözővízhez jutni. A hazai termálvízhez hasonlóan egyébként ezekről a felszín alatti készletekről sincsenek minden szakmai igényt kielégítő pontos adatok, de annyi például tudható, hogy a Duna–Tisza közén például átlagosan 3–5 méterrel lett alacsonyabb a talajvíz szintje, és 2003-ban a Homokhátság egy része hivatalosan is félsivatagi besorolást kapott az ENSZ mezőgazdasági tagozatától.

Sajnos a helyzet a kormányváltással sem javult. A Népszabadság ez év júniusi cikke szerint a termálvíz-visszasajtolási kötelezettség elmismásolása után újabb választási ajándékkal kedveskedik a kormány(párt) a gazdáknak: egy frissen benyújtott módosító javaslat nyomán az 50 méternél nem mélyebb, öntözési céllal fúrt kutakat a jövőben elég lesz utólag bejelenteni. A mezőgazdaságból élők támogatása és a bürokráciacsökkentés érthető politikai cél (különösen a kampányban), a választott eszközzel azonban akadnak gondok. Kumánovics György, a Magyar Vízkútfúrók Egyesületének elnöke szerint a házak udvarában álló kutak 90 százalékát illegálisan fúrják, és a kontárok által létesített kutak a tiszta vízadó rétegeket szennyezik. Ha ez így megy tovább, kiürülhetnek a készletek - vázolta az elnök a riasztó jövőt. 

Lehetséges megoldások

Tekintettel a nem konvencionális (olajpala és palagáz) kitermelés nagy víz- és energiaigényére, ezek beszüntetését kellene a döntéshozoknak kezdeményezniük az állampolgárok nyomására, és az energia hiányt elsősorban takarékoskodással (amit épületek szigetelésével is el lehet érni), valamint a megújuló energiahordozók - mint szél és napenergia - támogatására kellene fordítani. Ez még akkor is igaz, ha egyébként a megújuló energiaforrások gyártásához szükséges berendezések (pl. napcellák) is energiaigényesek.

A vízszűke miatt egyre súlyosbodó élelmiszerellátási problémák miatt az emberiségnek radikális változtatásokkal, egyebek között a majdnem teljes vegetarianizmusra való áttéréssel kell számolnia a jövőben, hogy a 2050-re várhatóan 9 milliárdosra duzzadó globális népesség egészének legyen mit az asztalra tennie. Ac Népszabadság tavalyi cikke a Stockholmi Nemzetközi Vízintézet (SIWI) szakembereinek jelentésén alapul, mely szerint az állati fehérjében gazdag étrend 5-10-szer több vízfelhasználással jár együtt, mint a vegetarianizmus. Jelenleg a világ szántóföldjeinek egyharmadát fordítják takarmánytermesztésre. A hiánykezelés további lehetőségei közé tartozik az ételszemét felszámolása, valamint az élelmiszertöbblettel és -deficittel bíró országok közötti kereskedelem erősítése. Az ételszemét kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Nagy-Britanniában a háztartások évente 6,7 millió tonna ételt dobnak ki egy 2007-es felmérés szerint. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a háztartások évente 6,7 millió tonna ételt dobnak ki (a helyzet Magyarországon sem volt sokkal jobb a 2008-as világgazdasági válság előtt). 

Az öntözést sokkal hatékonyabban kellene végezni, ahogy ezt Izraelben is teszik, ahol a súlyos vízhiány miatt az öntözés csepegtetéssel történik közvetlenül a növények gyökerénél, így az öntözésre fordított víz majdnem teljes egészében hasznosul a növénytermesztés szempontjából. A szűkös vízkészlet elengedhetetlen teszi az öntözés hatékonyságának javítását, ha a mezőgazdaságban megtermelt élelmiszerek mennyiségét legalább szinten szeretnénk tartani.

Országok közti együttműködés és a szennyvíz nagyobb mértékű tisztítása is szükségeltetik. Amint már korábban kiemeltem, a talajvíz országokon átívelő körforgása elengedhetetlenné teszi, hogy az olyan országok is összefogjanak, amelyek évtizede vagy akár évszázadok óta ellenséges viszonyban vannak. Az ivóvíz készletre nem lehet úgy tekinteni, mint magántulajdonra, legkevésbé rövid távban gondolkodó - csak a profit maximalizálásában érdekelt - magánvállalkozások tulajdonára. Nem azért mert az ilyen vállalatok vezetői gonoszak, hanem mert a cél van rosszul meghatározva: mindent a profit növelésének áldoznak be. Ehelyett arra kell törekedni, hogy a vízkészletek felhasználása hosszú távú stratégia figyelembe vételével történjen, úgynevezett etikus vízgazdálkodást folytatni a térségben élő népek szempontjait figyelembe véve..

Van már megvalósult és jól működő példa az etikus vízgazdálkodásra is. A németországi Ruhr-vidéken a vízárakat a Ruhrverband, vagyis a Ruhr Szövetség szabályozza. A szervezetet a tájegység szennyvízkezelésére alapították 1913-ban, és az iparvidék fejlődésével párhuzamosan afféle vízparlamentté nőtte ki magát. A terület ötmilliós lakosságának és az ipari létesítményeknek a fő vízforrása - noha az éves csapadékmennyiség 1000 milliméter, majdnem kétszerese a magyarországinak - a Ruhr folyó. A szervezet alapelve, hogy felette áll a napi politikai és üzleti érdekeknek, ezt az igazgatott térség kiterjedése is elősegíti. A testület demokratikus szabályokkal hozza meg a döntéseket, a vitákban sok szempont érvényesül a piaci mellett. A Ruhrverband tagja lehet minden olyan társulás, amely a folyóból, a vízgyűjtő területről vagy az ott hullott csapadékból nyeri vizét, illetve abból képezi szennyvizét. Az önkormányzatok, gazdasági vállalkozások, ipari létesítmények egyaránt küldhetnek képviselőket az 543 fős testületbe. 

Nem szabad elfelednünk, hogy mi emberek valójában egy Föld nevű nagy űrhajóban élünk és ha elszennyezzük az ivóvízkészletünket, akkor éppen úgy olyan helyzetbe kerülünk, mintha a nemzetközi űrállomáson tennék az űrhajósok ugyanezt. Lehet ugyan azzal érvelni, hogy a Föld sokkal nagyobb, mint a nemzetközi űrállomás, de a Földön élő emberek is sokkal többen élnek, mint ahány űrhajós van az űrállomáson. És akkor még nem beszéltünk a szennyező mezőgazdasági és ipari létesítményekről. És ha a Föld vízkészletét beszennyezzük, akkor nem tudunk átmenekülni egy másik Földre, mert olyan nincs a közelben.