Azt mondják, hogy minden félelem mögött a halálfélelem húzódik meg. De pontosan miért félünk a haláltól? Talán azért, mert túlságosan ismeretlen számunkra? Ahogy a Semmelweis Egyetem munkatársai rámutattak, a fiatalok túlzott félelme a haláltól a média által közvetített, elsősorban érzelem- és félelemkeltésre kihegyezett halálkép miatt lehet. De miért viselkedünk pontosan úgy olyan esetekben, amikor akaratunk ellenére nagy változások várnak ránk az életben, mintha a saját közelgő halálunkat várnánk? Ha a halál a megszűnés a modern materiális világnézet szerint, miért rettegünk az életünk nagy változásaitól éppen annyira, mint a fizikai létünk megsemmisülésétől? Hiszen aligha fogunk belehalni a változásokba. Ha a haláltól leginkább azért félünk, mert számunkra ismeretlen, akkor a változásoktól is azért rettegünk, mert a mindennapi megszokott rutintól gyökeresen eltérő dolgok várnak ránk. A gyökeres változás az életünkben sokak számára olyan, mintha valami megszűnne bennünk létezni, mintha egy részük meghalna. De valóban egy részünk meghal, vagy csak mi hisszük azt? Meglátásom szerint a gyökeres változásoktól azért húzódozik az emberek jelentős többsége, mert fél az ismeretlentől. Inkább kitart a megszokott napi rutin mellett, még ha háborog is ellene, minthogy változtatásokat eszközöljön az életében. Hacsak az élet ki nem kényszeríti ezeket a változtatásokat.

Elisabeth Kübler-Ross, az Egyesült Államokban élő svájci pszichiáter volt az első, aki a haldoklás stádiumait elkülönítette. Megfogalmazása szerint a haldoklás öt stádiuma különíthető el:

1. Elutasítás
Amikor a beteg megtudja, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, akkor egyszerűen nem hiszi el. „Ez nem lehet igaz!” – mondja. Azonnal az jut az eszébe, hogy biztosan elcserélték a leleteit, vagy tévedtek a vizsgálatnál. Ez a hárítás időszaka, hiszen még nem készült fel arra, hogy szembe nézzen a betegségével. Tudnunk kell, hogy amikor a tényeket elutasítja, akkor védekezik. Azért bújik a betegség súlyosságának tagadása mögé, hogy erőt gyűjthessen. Pillanatnyilag nem bír el több információt a betegségről, a várható történésekről.

2. Düh
Amikor szembesül azzal, hogy az állapota súlyos, rendszerint megváltozik a viselkedése: dühössé, vádaskodóvá válik. Százszor felteszi a kérdést, amire senki sem tud válaszolni: „Miért pont velem történik mindez?”  Gyakori reakció mások vádolása: nem fedezték fel időben a betegségét, pedig ő volt szűrővizsgálaton… félre kezelték… lázad mindenki ellen, mert keresi az okot, hogy miért történik ez? Valakire haragudnia kell, s ez a harag és düh a tehetetlenség érzéséből fakad, nem feltétlenül a megvádoltak hibáiból. Nem kellemes dolog együtt lenni egy dühös és agresszív emberrel. Néha nehéz együtt érezni azzal, aki vádaskodik, és kritizál. Ha azonban megértjük, hogy mit üzen a viselkedésével, hatékonyan segíthetünk neki. Azt üzeni: ne hagyj magamra az érzéseimmel, mert nem tudok egyedül megbirkózni velük. Figyelj rám, foglalkozz velem, érezd a kétségbe esésem.

3. Alkudozás
A teljes tagadás és a külvilág vádolása után a beteg figyelme fokozatosan önmagára terelődik. Most már úgy hiszi, hogy bizonyára oka van annak, hogy éppen neki kell meghalnia. Feltámad a bűntudat, elkezdi az okokat a saját életében keresni. Ez néha racionális érvekben nyilvánul meg, „belátja”, hogy nem kellett volna annyit cigarettázni, annyi alkoholt inni, egészségesebben kellett volna táplálkozni, többet kellett volna mozogni… A beteg felajánlásokat tesz, alkudozni kezd. „Mától nem cigizek, nem iszom alkoholt, több zöldséget eszem, kocogni kezdek…”  Ezek a felajánlások azt üzenik: megváltozok, megjavulok, hátha így elkerülöm a „bűneimért a büntetést”. Megváltozik a magatartása is. Az agresszív, dühös, követelőző beteg most készségessé, együttműködővé válik. Kérései vannak, fohászai vannak: gondoskodást kér, fájdalommentességet, s a sorstól egy utolsó lehetőséget a túlélésre.

4. Depresszió
Amikor a beteg szembesül azzal, hogy nincs tovább, nem lát több lehetőséget maga előtt, nem maradt remény a gyógyulására - végtelen szomorúságot érez. Szomorúsága a befelé fordulástól a súlyos depresszióig fokozódhat. Mindennapos, megszokott tevékenységeit egyre kevésbé képes ellátni. Szaporodnak a panaszai, és eleinte hiába bízott a javulásban, inkább súlyosbodik az állapota. Egyre jobban rászorul a környezetében élők gondoskodására. A depresszió másik oka a halállal való szembenézés nehézségei. A beteg küszködik a félelmeivel, eszébe jutnak a rémtörténetek, amelyek egyesek fájdalmas, gyötrelmes haláláról szólnak. A halál felé vezető utat mindenki egyedül, magányosan teszi meg, bármennyien is vannak körülötte.

5. Belenyugvás
A beteg egyre többet gondol közeledő halálára. Alig eszik, keveset beszél, távolodik az élettől. Nem érdeklik a hétköznapi élet eseményei, lekötik a saját érzései. Állandóan fáradtnak, gyengének érzi magát. Napközben is sokat szendereg. Legfőképpen nyugalomra vágyik. A legtöbb ember ebben az időszakban már megbékélt a halál gondolatával, felkészülten várja azt. Még egyszer újra éli életének szakaszait, gyakran vannak víziói, amikor halott rokonait véli látni és hallani. Ne feledjük el, hogy a súlyos beteg is képes szeretni, és érzi, ha szeretik. A beteg szinte mindent elveszít: uralmát a teste felett, ambícióit, függetlenségét, személyiségét, jövőképét, sokszor a méltóságát is. A haldokló viselkedése a halálhoz vezető úton nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan életében viselkedett.

A fenti 5 stádium legnagyobb kritikája, hogy nem mindenki éli meg mint az 5 állapotot, sőt még a sorrend sem mindenki esetében ugyanaz, vagy akár egyik állapotból a másikba többször is oda-vissza léphetnek az emberek. Sok esetben a gyors halál miatt a betegnek esélye sincs a legutolsó állapotig eljutni. Másrészt az ember személyisége és halálhoz való hozzáállása is nagymértékben befolyásolja, hogy milyen stádiumokat él meg. Mindezek ellenére a fenti 5 stádium az emberek egy jelentős részénél megfigyelhető és már maga az elmélet is rámutatott halállal szembeni viselkedés kutatásának fontosságára. Itt egy kis rövidfilm, ami humorosan mutatja meg a haldoklás fent leírt 5 fázisát:

Michael Leming és George E. Dickinson a halálfélelem nyolc dimenzióját különítette el: kiszolgáltatottság, fájdalom, elszigeteltség, véglegesség, szeretteink elvesztése, megalázottság, túlvilág és a testünk további sorsa. Íme a tudatos halálfélelem elemei:

• félelem a meghalás folyamatától – beleértve a fájdalmas és erőszakos halált,
• félelem a halottól – az emberi és állati tetemtől egyaránt,
• félelem a megsemmisüléstől – beleértve a test oszlását vagy elégetését,
• jelentős társak féltése – a számunkra fontos társak halálától való félelem és a hozzátartozóink ránk irányuló aggodalma egyaránt ide tartozik,
• félelem az ismeretlentől – félelem a létezés megszűnésétől és a halál utáni élettől vagy annak hiányától,
• félelem a halál tudatos átélésétől – szorongás attól, hogy valakit tévesen halottnak nyilvánítanak, bár még él,
• a test féltése a halál után – félelem a saját test bomlásától és izolációjától,
• félelem a korai haláltól – miszerint nem érjük el kitűzött céljainkat, nem valósíthatjuk meg vágyainkat.

Ezeket a társadalmi beilleszkedés során sajátítjuk el, tehát a szüleink, a társaink, a média, illetve a vallási és az oktatási intézmények szerepe meghatározó. Zana Ágnes, Szabó Gábor és Hegedűs Katalin, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének munkatársai végeztek egy olyan kutatást, mely összehasonlítja a különböző korosztályok hozzáállását a halál témaköréhez. Hipotézisük szerint a hiányos kommunikáció, a személyes tapasztalat hiánya, valamint a hagyományos szokásrendszer háttérbe szorulása negatív érzelmekkel övezett tabuvá teszi az elmúlást. 

A kutatásban részt vett mindhárom korosztály (25 évnél fiatalabb, 25-55 év közöttiek, valamint az 55 év fölöttiek) a szeretteiért aggódott, illetve a halál folyamatától félt a legjobban. A két fiatalabb csoportban a félelem a halottaktól szerepelt harmadik legerősebb faktorként, míg az idősebbek az ismeretlentől rettegtek. Kiderült, hogy a nők valamelyest jobban tartanak a haláltól, mint a férfiak; ez valószínűleg a hölgyek aggodalomra való természetes hajlamával magyarázható, ami az anyai ösztönökkel függ össze. A Semmelweis Egyetem kutatói arra is rávilágítottak, hogy – a korábbi vizsgálatok következtetéseinek megfelelően – a fiatalokban sokkal több ellenérzés munkálkodik elmúlással kapcsolatban, mint az idősekben. Ezt arra vezették vissza, hogy a tradicionális társadalmakban a körforgásszerű időszemlélet részeként, természetes folyamatként tekintettek a halálra, így egyik korosztály számára sem jelentett távoli, misztikus kérdéskört. A mai 26 éven aluliak attitűdjének kialakulásához viszont nagyban hozzájárulhatott a média által közvetített, elsősorban érzelem- és félelemkeltésre kihegyezett halálkép, amely a nyílt családi kommunikáció hiányában a szorongás fokozódásához vezetett. A Magatartástudományi Intézet munkatársai úgy vélik, hogy a tabu feloldásához társadalmi párbeszéd szükséges, hiszen a halál árnyékában nehéz boldog életet élni.

Amint a Semmelweis Egyetem kutatói rámutattak a haláltól való félelem a fiataloknál azért erősebb, mert a hagyományos családi kötelékek miatt nincsenek saját tapasztalataik a halálról, vagyis leginkább az ismeretlensége miatt félnek jobban. Vagyis a halálfélelem leginkább az ismeretlentől való félelemre vezethető vissza. Ezen hipotézis a fent idézett Semmelweis Egyetemi kutatás mellett az a kutatás is bizonyítja, amely egyetemi hallgatók halállal szembeni hozzáállását vizsgálta - egy a halált bemutató - előadás előtt és után. A kutatás eredménye szerint a halállal szembeni félelem csökkent az előadás után. Ugyancsak érdekes annak a kutatásnak az eredménye, mely szerint a fogászattól való félelem egyenesen arányban van a halálfélelemmel: minél inkább fél valaki a haláltól, annál inkább fél a fogászattól is. Régi kultúrákban a halálról beszélni nem volt tabutéma, sőt a halandókat idejében felkészítették a halálra. Elég a Tibeti halottaskönyvre gondolni vagy az ókori Egyiptom Halottas könyvére (mindkettő szerint a fizikai test halála nem azonos a teljes megsemmisüléssel). 

Ugyan azt az 5 fázist éljük meg akkor is, ha nem a saját halálos betegségünkről, hanem egy nagyon közeli hozzátartozónk vagy éppen a számunkra legkedvesebb ember visszafordíthatatlan betegségéről szerzünk tudomást. Ekkor is átéljük a tagadást, ami egy fajta védelmi reakció az erős érzelmekkel szemben ami felülkerekedik bennünk és nem tudjuk kezelni, ez után jön a düh, ami irányulhat a család tagjaival szemben, de akár ismeretlenek irányába is (pl. a kezelő orvosa ellen). Ezt követi az alkudozás ("talán valaki más képes meggyógyítani", "talán jobban kellett volna bánjunk vele"), amikor akár egy Felsőbbrendű Entitással (Istennel) próbálunk alkut kötni, majd ezt a követi a depresszió, amikor úgy érezzük valami nagy veszteség ér, és talán nem leszünk képesek a másik nélkül tovább élni. Végül a belenyugvás állapota következhet, ami egyben egy megkönnyebbülés is, de amit nem mindenki tud megélni, mert nem képes a düh vagy a depresszió állapotán túljutni. De sokszor még idő sincs eljutni eddig az állapotig, mert hirtelen halálról van szó. Az index fórumán Angi nevű hozzászóló az alábbiakat mesélte el saját magáról:

"Édesanyám hároméves koromban halt meg, évekig tartó szenvedés után, rákban. Emlékszem rá, ahogy Apu ült az ágyon, nagyon gyűrött arccal és halkan csak ennyit mondott: «Anyu meghalt». Nem hiszem, hogy az értelmemmel felfogtam, apám szavaiból, hangsúlyából mégis úgy éreztem, hogy valami borzalmas dolog történt. Kb. 10 éven keresztül, ha édesanyámat említették, zokogásban törtem ki. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni, hogy nekem nincs anyukám. Ez alatt az idő alatt elég gyakran kérdeztem Aputól olyat, hogy te ugye nem fogsz meghalni? A haláltól való félelmem ebben az időszakban kizárólag hozzátartozóim halálára vonatkozott, nem tudtam elképzelni, hogy én is meghalhatok. Féltem, hogy egyedül maradok, elhagyatva. [...] 1992-ben, 19 éves koromban meghalt Apu. Anyuval ellentétben, aki hosszú ideig betegeskedett, így a család kezdte elfogadni az elfogadhatatlant, Apu három nap alatt halt meg, teljesen váratlanul. Agyvérzése után bementem hozzá a kórházba, mikor megláttam, tudtam, hogy meg fog halni. Elképesztően fájt az elvesztése. Magamat sajnáltam és iszonyúan dühös voltam rá, hogy magamra hagyott. Évek múlva voltam képes arra, hogy magamban megbocsássak neki. Űrt hagyott maga után. Ugyanebben az évben halt meg valaki, aki sokkal több volt számomra, mint egy barát. Szintén teljesen váratlanul, erőszakosan, huszonévesen. Ekkor tagadtam meg Istent. Igazságtalannak éreztem, hogy valaki, aki fiatal, akit imádtam, akivel közös terveink vannak, egyszerűen nincs többé. Fásult lettem, komolyan foglalkozni kezdtem az öngyilkosság gondolatával. De féltem saját halálomtól, féltem az elmúlástól. [...] Az utóbbi egy évben nagyon sokat változott az életfelfogásom. Megtanultam elfogadni a halált, az élet – egy folyamat – részeként. Nem félek attól, hogy meghalok. Az általam ismert természeti törvények alapján ez be fog következni. Nem biztos, hogy lesz időm felkészülni rá, nem biztos, hogy be fogom tudni fejezni a dolgaimat, de nem tudok semmit tenni ellene, így inkább nem pánikolok miatta."

A jelenkori materiális világnézet szerint a halál után nincs semmi, a halál visszafordíthatatlanul a teljes megsemmisüléssel egyenlő. Nem így van ez egy szakítás vagy válás után. Mégis a fent ismertetett 5 stádiumot különböztetik meg szakítás után is.

A tagadás
Először el sem hisszük, hogy tényleg igaz. Sok esetben szinte sokkos állapotba kerülünk. Derült égből villámcsapásként ér bennünket, nem is sejtettük partnerünk szándékát. Hogyan lehetséges az, hogy két ember az egyik pillanatban még elválaszthatatlan, aztán szinte a következőben eltűnik a szerelem és a ragaszkodás,  az egyik faképnél hagyja a másikat? Ebben a fázisban sokszor felfoghatatlan, hogy a kapcsolat véget ért.

A harag
Egyénenként különbözik a harag szakaszának eljövetele. Néhányan pár perc alatt túljutnak az első szakaszon, másoknak több nap is szükséges ehhez. Miután kénytelenek vagyunk szembesülni a szakítás tényével, úrrá lesz rajtunk a düh, sokszor a bosszúvágy is megjelenik érzelmeink palettáján. Ilyenkor néhányan úgy próbálják visszaszerezni partnerüket, hogy öngyilkossággal fenyegetőznek, amit persze nem gondolnak komolyan. Bizonyos esetekben a hoppon maradt fél megpróbálja magát arról meggyőzni, hogy valójában nem vele szakítottak, hanem ő vetett véget a kapcsolatnak, és ezt a téves megítélést mások előtt is hangoztatja. Erőt ad neki a trauma elviseléséhez az az illúzió, hogy ő irányítja az eseményeket.

Az alkudozás
Idővel a harag is csökken, és az alkudozás fázisa következik. Ebben a szakaszban az otthagyott félben – sokszor a szakítás kezdeményezőjében is – feltámad a vágy: bárcsak lenne még esély a haldokló kapcsolat megmentésére. De aki alkuba bocsátkozik, annak fizetnie is kell. Az egyik bármit megtenne, csak ki ne aludjon a szerelem lángja. Szinte önkívületben élesztgeti a tüzet. A próbálkozások ideig-óráig sikerrel járhatnak, az esetek túlnyomó részében csak elodázzák az elkerülhetetlen szakítást.

A depresszió
Az eredménytelen próbálkozás után ismét kudarcot vallottunk, óhatatlanul a depresszió fázisába lépünk. Senkivel sem szeretnénk találkozni, beszélni, telefonunkat kikapcsoljuk. Felidézzük a szép emlékeket, melyek a szívünkbe marnak, és úrrá lesz rajtunk a szomorúság, mely természetes egy ilyen veszteség következtében. Ez a szakasz alkalmat ad arra, hogy kisírjuk magunkból a fájdalmat. Szerencsére a bánat egyik fő jellemzője, hogy egy bizonyos idő elteltével megszűnik.

Az elfogadás
Ez csak akkor történhet meg, ha elfogadjuk, hogy eljárt az idő a kapcsolat felett. Lassan, de biztosan a sebeink is begyógyulnak, átesünk a kezdeti megrázkódtatáson. Nincs több hiú remény, szerepjátszás, kényszer. Eljutunk arra a pontra, hogy örülünk volt kedvesünk megismerésének,  a közösen eltöltött időnek. Ebben a szakaszban már csak azon gondolkodunk, hogy mit tanultunk a kapcsolatból, mit nem szabad elkövetni a következőben, vagy mit kell majd tennünk, amit elmulasztottunk. Az elfogadás jele, mikor visszanyerjük önbecsülésünket, van erőnk a továbblépéshez.

De még a munkahely elvesztése is leginkább a gyásznál ismert folyamathoz hasonlítható, mivel itt is a "veszteség" mozzanata, a "nincs többé" élménye dominál - mutat rá Farkas Lajos pszichológus. A munkanélküliség, illetve munkahelykeresés során lelkileg különböző "stádiumokon" mehetünk végig: 1. A munkahely elvesztésének feldolgozása érzelmi sokkal indul, a munkavállaló szembesül a tényekkel, ami hirtelen, intenzív érzelmeket, agresszív tendenciákat kelthet. 2. Kezdetben legtöbben kaotikusnak érzékelik a helyzetet, nem is tudják, mihez kapjanak, hogyan kezdjenek a helyzet megoldásához. Ilyenkor jellemző lehet feszültség, irritáltság, lehangoltság és a bűntudat. 3. Ezt követően az állását elvesztett ember lassan bízni kezd, reménykedik a sikerben (új munkalehetőség). 4. Ha nem talál állást, a kudarcok hatására, önértékelése tovább csökken, lehangoltabbá válik, felerősödik az értéktelenség érzése.

De hasonló törést hoz az emberek életében az olyan változás, mint a nők esetén a klimax bekövetkezése (a nőiesség elvesztésének élménye), a nyugdíjba vonulás is, főleg férfiaknál - a feleslegessé-válás érzése válhatja ki a lelki elbizonytalanodást, az állandó kedélytelenséget, a közömbösséget, az élet dolgaival szembeni érdektelenséget -, de még a gyerekek kirepülése a családi fészekből is (a szülői lét "megszűnése"). A témát kutató szakemberek és párterapeuták tapasztalatai szerint a házasságban kisebb-nagyobb krízis lép fel, amikor kirepülnek a gyerekek (de hasonló krízis lép fel az első gyerek megszületésekor is). Az üres fészek periódusnak nevezett jelenség azért ingatja meg a legtöbb kapcsolatot, mert egy új szakasz kezdetét jelenti: a pár hosszú idő után ismét egyedül marad, és egy egészen másfajta ritmus szerint kezd élni. Miután nem kell már napi szinten gondoskodniuk a gyerekekről, ismét egymás felé fordul a figyelmük, és sokan ekkor ismerik fel, hogy teljesen eltávolodtak egymástól, csak a mindennapok taposómalmában fel sem tűnt nekik. „Most, hogy a gyerekek kirepültek, a férjem csak ül a távirányítóval, én átlapozok egy magazint, és olyan elveszettek vagyunk.” – meséli egyik riportalanyom.

Főként azok küzdenek meg nehezen a gyerekek kirepülésével, akik elsősorban anyaként (vagy apaként) tekintenek magukra, háttérbe szorítva minden mást, mint a hivatásukat vagy párkapcsolatukat Ilyenkor sok szülő nem engedi leválni a gyerekét. Nem hagyja önállósulni, különböző eszközökkel eléri, hogy lelki vagy egzisztenciális függésben maradjon fiatal felnőtt gyereke és legtöbbször nincs is tudatában a szülő, hogy mit tesz. Ennek az a következménye, hogy a fiatal felnőtt nem tud önálló, független életet élni, a szülő pedig nem tud élete és párkapcsolata új szakaszába lépni. Itt van két beszámoló, az egyik negatív, a másik pozitív kicsengésű:

„Nem hittem volna, hogy ennyire megvisel a gyerekek kirepülése. Akkor döbbentünk rá, hogy az évek során teljesen elidegenedtünk a férjemmel, csak a napi hajtásban nem is vettük észre. Úgy érzem, ezt már nem tudjuk visszafordítani. Ő rendszerint a kertben tölti az idejét, én a konyhában, este pedig marad a tévé. Hétvégén felbolydul a ház, amikor hazajönnek a gyerekek és az unokák, de hét közben csak élünk egymás mellett, mint két idegen.”„Amikor a legkisebb gyerekünk is egyetemre ment, hirtelen ijesztően üres lett a ház, napokig nem is találtuk a helyünket. Egy enyhébb depresszió is eluralkodott rajtam. Aztán szép lassan újra felfedeztük egymást a férjemmel, és azokat a dolgokat is, amikre nem jutott időnk a gyereknevelés és a mindennapi taposómalom mellett. Úgy élünk, mint a házasságunk első éveiben, de még boldogabbak vagyunk, mert már összecsiszolódtunk, jobban toleráljuk egymás bogarait.”

Amint látható itt is az ismeretlentől való félelem jelenik meg, és az öntudatlan ellenszegülés a változtatással szemben. Szeretnénk a régi megszokott rutinokat követni, de azokat már nem lehet, miközben öntudatlanul harcolunk ellene és megpróbálunk ellenszegülni a változásoknak. Úgy teszünk, mintha megszűnnénk létezni, pedig csak a korábbi szokásaink és hitrendszereink egy részérők kell lemondanunk.

Egy érdekes részlet a "Mi a csudát tudunk a világról" című dokumentumfilmből, ami jól rámutat arra, hogy félünk az ismeretlentől, pedig ha legyőzzük a félelmeinket, akkor esélyünk van megismerni vagy megtapasztalni valami újat, ami alapjaiban változtatná meg az életszemléletünket (a 30, másodperctől érdemes nézni):

Minél inkább tele vagyunk félelemmel az ismeretlennel szemben, annál nehezebb elfogadnunk a változást. Pedig az életben csak egy dolog a biztos, az pedig az állandó változás. És minél inkább ellenállunk a szükségszerű változásnak, annál inkább fogunk szenvedni. De ha tudatosítjuk magunkban, hogy a változás szükségszerű, és hiszünk benne, hogy a megfelelő időben - hallgatva a megérzéseinkre és a józan eszünkre - mindig a lehető legjobb döntést és választást hozzuk, akkor a változást élvezni fogjuk. Akkor a változás nem egyéb, mint egy újabb érdekes kaland.