A K&H Bank egy idei publikációja szerint a kisgyerekek nem értik a pénz fogalmát. Az ő kis világukban mindent másképp értelmeznek a felnőttekhez képest, mert még nincsenek bennük kialakult szokások. Amikor 6-7 évesen csak épp elkezdenek ismerkedni a számokkal, még nincsenek tisztában a pénz fogalmával, nem értik például, mi az a váltópénz. Ekkor még azt hiszik, ha egy kétszáz forintosból vásárolunk, és visszakapunk egy ötvenest, egy húszast és egy ötöst, akkor több pénzünk lett, mert csak a darabszámra figyelnek. Azt is sokszor látják, hogy a szülők pénzt vesznek ki a “falból” (bankautomatából), de azzal nincsenek tisztában, honnan is származik ez a pénz. Azt hiszik, hogy az ATM egy “pénzcsináló masina”, ami akkor segít, ha elfogyott a pénzünk. A bankkártyát is sokszor látják szüleik kezében, amivel vásárolnak, s úgy vélik ez egy kifogyhatatlan varázslapocska. És miközben megmosolyogjuk ezeket az édes történeteket, nem árt elgondolkoznunk, hogy talán mi felnőttek sem lehetünk tisztában a pénzzel és annak gazdaságra gyakorolt hatásával, ha a 2008-as pénzügyi válság következményeit nyögjük még napjainkban is. Pedig a pénzügy egyáltalán nem bonyolult és megértéséhez nem is kell felsőfokú közgazdasági képzettség. De ehhez vissza kell térni az alapokhoz. Ez a bejegyzés egy sorozat első része, amit további három követ és megpróbálja összefoglalni a teljesség igénye nélkül, hogyan jött létre a ma általunk ismert pénz. Ez a sorozat csak megalapozása lesz további olyan bejegyzéseknek, melyek a jelenlegi pénzügyi világunk rendszerhibáira próbálna majd rámutatni.
A spanyol hódítók megjelenése előtt az inkák nem ismerték a pénz fogalmát. Az aranyat és ezüstöt ismerték, de csak az esztétikai szépségét értékelték és ékszerek készítésére alkalmazták. Az emberi munka volt az igazi érték az inkák társadalmában.* Az aranyat a Nap izzadságcseppjeinek, az ezüstöt a Hold könnycseppjeinek tartották. Szertartásokra is alkalmazták, például Kolumbiában a törzsfőnök aranyporral befújt testét megmártotta a tóban és az így lemosódott aranyport az isteneknek szánt ajándéknak tekintették. Ezt a törzsfőnököt a spanyol hódítók Eldoradónak hívták, és az elterjedt legenda hatására, amelyet valószínűleg Francisco de Orellana spanyol hajós terjesztett el, több utazó indult Dél-Amerikába, hogy megkeresse Eldorádó kincseit.
A spanyol hódítók kapzsiságát ezen fényes tárgyak iránt 500 évvel ezelőtt az inkák nem voltak képesek megérteni. Mert az ő társadalmukban a pénzzel (arannyal, ezüsttel) nem társult hatalom is, ahogy az az Európai társadalmakban ekkora már kialakult.* Az inkák gondolkodásmódját jól szemlélteti az a kanadai bennszülött (inuit), aki 1970-ben arra a kérdésre, hogy zavarná-e, ha egy nagy olajvállalat olajcsövet fektetne le az ő vadászterületén keresztül, azt felelte: "Igen. A fehér embereknek mindig van valamennyi pénze a bankban. De nekem soha nem volt pénzem a bankban. Az egyetlen bank, amit el tudok képzelni, az a vadonállatok, akik a Természetben élnek és én vadászhatok rájuk. Ez az én bankom. Ez az én előtakarékossági számlám éppen itt."
De mielőtt ennyire előre szaladnánk a történelemben, lássuk, hogyan is alakult ki a mai pénz. Mert a pénz valójában történelem a kezünkben.
A pénz értéke a hiten alapul, készüljön bármilyen anyagból, legyen bármilyen formája és neve vagy legyen csak virtuális bitsorozat egy bank számítógépén. Ha a hit megrendül egy adott pénzforma iránt, akkor az a forma megszűnik pénznek lenni és egy szempillantás alatt elveszti korábbi értékét.
Hogy a fenti keretben levő kijelentés súlyát megértsük, nézzük milyen pénzformák voltak a történelem folyamán, kezdve az ősközösségektől. Elöljáróban azonban fontos tisztázni, hogy egy eszköz akkor tekinthető a csere alapjának, ha igény van rá a piacon és értéket képvisel. Mindazonáltal az érték fogalma sem egyértelmű, hiszen Van Gogh életében alig adott el néhány festményt, ma már milliókat fizetnek érte ki az aukciókon.
Hajdan, nagyon régen, még az őskorban nem volt szüksége az embereknek pénzre, mert olyan kiterjedt, nagy rokoni közösségekben éltek, hogy minden, amire szükségük volt, - akár termény, akár kézzel előállított termék - azt a közösség tagjai előállították és egymás között megosztották. Egyes közösségekben még a magántulajdon sem volt ismert. Ekkor, a mai értelemben vett gazdasági aktivitás még ajándékok vagy kölcsönök formájában volt ismert. Az emberek harmóniában éltek a Természettel és mai értelemben véve "ingyen" kaptak mindent, amit a környezetükben fellelhettek. Igaz, dolgozni azért megkellet érte: eleinte gyűjtögetés és vadászat, később földművelés és állattenyésztés formájában.
Nyugat-Európában barlanglakó őseink csiszolt kőbaltát használtak fizetség gyanánt (http://www.sunflower.ch/en/moneymuseum)
Az ősközösségekben a felesleg keletkezésekor jelent meg a különböző áruk cseréjének igénye először az egyének, majd később a közösségek között. Ez eleinte cserekereskedelmet jelentett (barter), amikor is áruért árut cseréltek. Barter kereskedelem azonban nem csak az ősközösségben ismert, az a mai napig él. Hiszen minden olyan esetben, amikor áruért vagy szolgáltatásért más áruval vagy szolgáltatással fizetünk direkt, bármilyen más közvetítő eszköz közbeiktatása nélkül (pénz), azt cserekereskedelemnek kell tekinteni. Ugyan sok közgazdász él abban a hitben, hogy a pénz a barterkereskedelem kiváltására jött létre, de semmilyen fejlett barterkereskedelem nem ismert, ami a pénz létrejöttét igényelte volna, miközben ma is vannak olyan területek, ahol csak a cserekereskedelem létezik.** Így a pénz megjelenése inkább tűnik a cserekereskedelem fejlődésétől független és párhuzamos eseménynek.
Az is tény azonban, hogy a pénz megjelenése segítette a kereskedelem fejlődését és a cseretermékek számának bővülését, ami nélkül a mai globális kereskedelmet nem lehetne elképzelni. Például egy olyan ősközösségben, ahol csak néhány termék cseréje volt szükséges, a cserekereskedelem még jól működött az egységes (szabvány)érték - mint pénz - megléte nélkül is, hiszen 3 termék cserekereskedelme esetén csak 3 keresztárfolyam volt, 4 termék esetén 6, és 5 termék esetén pedig 10 keresztárfolyam. Azonban ahogy a termékek száma bővült, úgy nőtt a keresztárfolyamok száma is (köztes pénz nem lévén, minden egyes termék-pár cseréjekor külön meg kellett határozni egy árfolyamot), így például 10 termék esetén már 48, 100 termék esetén már 4950, míg 1000 termék esetén már egyenesen 499500 keresztárfolyam meghatározása szükségeltetik. És az árfolyamok száma a termékek további bővülésével már csillagászati méretű lenne, amit képtelenség kezelni. Vagyis a barterkereskedelem csak akkor működhet, ha a cserekereskedelemben csak kevés számú termék vesz részt. Éppen ezért cserekereskedelem ma is előfordul szép számmal szerte a világban, így a pénz - mint közvetítő eszköz - hiánya nem csak az ősközösségekre volt jellemző.**
A cserekereskedelem megkönnyítése végett elég hamar kialakult az a közmegegyezés, hogy valamelyik - mindenki által elfogadott - áru legyen a közvetítő eszköz, vagyis a pénz. Ez az ősközösségek idején leginkább szerszámok voltak, például csiszolt kőbalta még a barlanglakók idején.
A legrégebbi "pénz" a haszonállatok, mint a szarvasmarha, bárány és teve - i.e. 9000-6000 között (http://personalfinance.askmrcreditcard.com)
A kereskedelem fejlődésével egy időben kezdtek szakosodni az egyes közösségekben élő ügyesebb emberek az általuk előállított termékekre, majd el jutottak odáig, hogy ők mással nem is foglalkoztak. Ennek következtében hatékonyabb lett a termelés és sokkal jobb lett a minőség is. Egy gazdasági munka-megosztás jött létre, aminek nélkülözhetetlen eleme volt az árucsere. E fejlődés bizonyos előnyökkel, de bizonyos hátrányokkal is járt, mert utánajárást igényelt olyan csere partner megtalálása, akinek arra volt szüksége, amit a másik kínált. Ezért merülhetett fel a csere lebonyolítását könnyítő eszköz alkalmazását. Ilyenek voltak a mindenki által elfogadott közbülső eszközök, amelyek úgyszintén valamilyen áruk voltak, de olyan széles körben, mindenki által használt áruk, amelyek állandó értéket képviseltek, valamint könnyen szállíthatók voltak. Ez az ősközösség idején még a szerszámok, haszonállatok és gabonafélék voltak. Mivel az állattartás megelőzte a földművelést, ezért a haszonállat, mint árupénz hamarabb jelent meg, mint a gabona.
Habár a szerszámok feltehetően a legelső árupénznek számítottak, ez nem jelentette azt, hogy ne használták volna a későbbi korokba, így például még az ókori Görögországban is, amikor pedig már ismert volt az aranyérme. Sőt Nyugat-Afrika egyes országaiban, főleg Nigériában, a rézből készült bokalánc, karkötő vagy nyaklánc elülső fele (manilla) - amit a személy mindig magánál tudott hordani - pénzként még a múlt század közepéig is használatos volt.
Az árupénz esetében nem a minőség, hanem a darabszám volt a fontos. A haszonállatok esetén a "váltópénz" a kisebb haszonállatokat jelentette, így például egy teve vagy szarvasmarha több juhot vagy kecskét jelentett, egy kecske vagy juh több tyúkot és így tovább. Mivel a pénz értéke a haszonállat korával nem csökken, ezért egy vén szarvasmarha is ugyanannyit ért, mint egy fiatal szarvasmarha. Ez még a II. világháború után is így volt olyan Kenyai pásztortörzsek esetén, mint a Wakamba. Amikor egy mezőgazdasági szakértő meg akart győzni egy Wakamba pásztort a múlt század közepén arról, hogy ne tartsa már tovább öreg és beteg kecskéjét a többi között, akkor az válaszként felmutatott két 1 fontos bankjegyet, az egyik új és ropogós volt, a másik gyűrött és beszakadt és azt mondta: Látod, mindkét bankjegy 1 fontot ér, hát így vagyok a kecskékkel is.**
Minden árupénzre igaz volt, hogy önmagukban értéket képviseltek és átválthatóak voltak. Ez jelentette az első lépést a fizetőeszköz használatához, gyakorlatilag a mai pénzként funkcionált, így sokkal egyszerűbb lett a kereskedelem gyakorlata. De a "pénzt" nem csak a kereskedelem könnyebbé tétele miatt használták, hanem leróni a tiszteletet, hozományként is alkalmazták vagy egy elkövetett sérelem ellentételezéseként is. Ez utóbbira példa az angol "pay" (fizetni) szó eredete, amit a latin "pacare" (kibékíteni) szóból származik. A menyasszonyért járó fizetség is a családfőnek volt fájdalomdíj, amiért a fiatal nő házimunkájától elesik.**
Kagylók, mint árupénz a kereskedelemben i.e. 1200-től kezdődően (http://en.wikipedia.org/wiki/Monetaria_moneta)
Természetesen az akkori árupénz minden elképzelhető formája megjelent, ez lehetett szép kagylók, elefántcsontból készített tárgyak, bálnafogak vagy akár kövek is, de később árupénz lett a tea, a só és a fűszerek is. A Krisztus kora előtti és utáni évszázadokban a fűszer volt a legelterjedtebb fizetőeszköz. A feljegyzések szerint Attila másfél tonnányi borsot kért 408-ban Róma váltságdíjaként. Franciaországban még ma is lehet hallani hogy „drága, mint a bors” (magyar verziója: "borsos ára" van), míg Angliában a „borsszembér” kifejezés egy minimális bérdíjra használatos. A Salamon-szigeteken sokáig használtak ritka kagylókat pénzként. A kagylókat kerekre vágva és lecsiszolva felfűzték és nyakláncként viselték. A lányokat az apjuk néha 20 kagylópénz-nyakláncért „adta el”. A kagylók használata árupénzként feltehetően i.e. 1200 környékén terjedt.
Az árupénzek közül a kagylók elterjedése volt a legszembetűnőbb. Annak ellenére, hogy sokféle és méretű kagylót alkalmaztak pénz gyanánt, az egyik legelterjedtebb mind közül a Maldív-szigetekről származóak voltak és ezek - hajókról elszállítva - elterjedtek Afrikában, Közel- és Távol-keleten és Óceániában. Az értékük nem meglepő módon a származási helyüktől távolabbra egyre nőtt. Elterjedésük annak volt köszönhető - eltekintve a vallási vagy díszítési használattól -, hogy pénzként nagyon jól betöltötték szerepüket: tartósak voltak, könnyen lehetett tisztítani és szállítani őket, kereskedéskor könnyen meg lehetett számolni őket és ami mind közül a legfontosabb volt, hogy a származási helyüktől távol már ritkaságnak számítottak és hamisítani sem lehetett őket. Ezen tulajdonságok miatt kisebb értékű áruk kifizetésére még akkor is használták, amikor a fémérmék már megjelentek. Sőt, egyes régiókban még a középkor után is használták, így például Ugandában a XVIII. században, amikor megjelent, mint pénz, két kagylóért egy nőt is meglehetett venni, de ahogy a számuk növekedett, úgy csökkent az értékük is, így 1860-ra már 1000 darabot kellet fizetni egy nőért. A XX. század elejére már több tonnányi kagyló került be Afrikába, így az értéke rohamosan tovább csökkent és korábbi értékének már csak töredékét érte, így helyette inkább a fémpénz kezdett elterjedni.**
A Yap szigeti mészkő-"érme" (http://hu.wikipedia.org/wiki)
Az árupénz egyik érdekes példája a mikronéziai Yap-szigeti mészkő-„érme”. Az óriási köveket több 100 km-es távolságból szállították oda, majd megmunkálták kőkorongok formájára, a nagyobbaknak a közepébe furatot is vájva, hogy megkönnyítsék a szállításukat. Ezeket státusszimbólumként a ház előtt állították ki, ezzel is mutatva, hogy mekkora a vagyona az egyes családoknak. A ma is látható egyik legnagyobb ilyen fizetési eszköz 3,5 m átmérőjű és jó néhány tonnányit nyom. Ami érdekes, hogy később a szigetlakók szívesebben cserélték e kövek tulajdonjogát, semmint hogy ténylegesen birtokukba vették és elszállították volna. Néha még tengerbe veszett köveket is cseréltek ily módon. E használati módot egyfajta képviseleti pénznek tekinthetjük. Ezt a fajta fizetőeszközt egészen 1960-as évek közepéig használták, annak ellenére, hogy időközben kereskedtek a portugálokkal, spanyolokkal, németekkel, angolokkal, japánokkal és amerikaikkal is. Sőt ezen kövek értéke a későbbiekben még nőtt is, mivel már ritkaságszámba mentek (nem szállítottak a későbbiekben oda újabb köveket).**
Ahhoz, hogy a mai modern gondolkodásunkkal tényleg megértsük a pénz fogalmát, fontos a következő példán is elgondolkozni. A Fidzsi szigetcsoporton a bálnafog volt az elfogadott pénzérme, ami egyben státuszszimbólumot is jelentett és ünnepségeken is alkalmazták (így például. még Erzsébet királynő látogatásakor 1982-ben is). A bálnafogat többre értékelték még az aranynál is. Így amikor egyszer egy láda aranypénzt foglaltak le egy arra vetődött hajóról a XIX. sz. közepén, akkor a fiatalok egy csoportja az arany pénzérmékkel "kacsáztak" (versenyeztek, hogy kinek pattan többször a víz felszínén a megpörgetve eldobott pénzérme, ami végül elsüllyedt a tengerben). Amikor az egyik fiatal közülük később kormányzó tisztviselő lett nemsokára azután, hogy a Fidzsi szigetcsoport 1874-ben a Brit Korona gyarmata lett, még mindig vonakodva fogadta el az angol ezüstpénzt fizetésként, és inkább a bálnafogakat preferálta, mert népe előtt a bálnafogak számával sokkal jobban tudta demonstrálni a tekintélyét és hatalmát, mint az újonnan kapott pénzzel.**
Mielőtt megmosolyognánk a Fudzsi szigetcsoport "primitívségét", nem árt elgondolkozni az alábbi Észak-Amerikai indián mondáson:
Csak miután az utolsó fát is kivágták, az utolsó bölényt is megölték és az utolsó halat is kifogták, akkor fogják csak az emberek megérteni, hogy az aranyat nem lehet megenni.
Az Észak-Amerikai indiánok között terjedt el a kagyló- és főleg fehér gyöngyfüzér (wampum), mint pénz. Ezeket eleinte még övként használták, később már a pénz funkcióját is betöltötte közöttük. Használatának kezdete nem ismert, de Massachusetts-ben 1637-ben hivatalosan is törvényes fizetőeszköznek nyilvánították. Akkoriban amúgy is komoly gondok voltak, hogy milyen elismert fizetőeszközöket használjanak, így például 1715-ben Észak-Karolinában 17 különböző törvényesen elismert árupénz volt, így például a kukorica és a búza is. Habár később megszűnt a wampum hivatalos fizetőeszköz lenni, mégis további 200 évig volt még használatban a mindennapok során.**
Az Észak-Amerikai indiánok körében használt gyöngyfüzér, mint pénz (http://kids.britannica.com)
Ami még említésre méltó érdekesség, hogy sok jelenkori kifejezésünk több ezer éves múltra tekint vissza. Így például az angol "salary" (fizetés) szó a só latin (sal) nevéből származik, mivel a római hadseregben volt olyan időszak, amikor sóval fizették ki a katonákat (salarium). Az angol "capital" (tőke) szó az angol jószág (cattle) szóból származik, mert az ősközösségek legnagyobb vagyonának a haszonállatok számítottak. Ha arra keresnénk a választ, vajon hogyan keletkezett az írás, akkor nem a romantikus versírás igényére kell gondolnunk, hanem a könyvviteli módszerek szükségessége miatt. A legrégebbi fent maradt írás még Uruk városából, Mezopotámiából származik, i.e. 3100-ból, ami az állatállomány és mezőgazdasági berendezések listáját tartalmazza.**
Etióp sórúd, mint árupénz (http://www.sunflower.ch/en/moneymuseum)
Mai szemmel nézve nehezen hihető, hogy a só az árupénz szerepét betölthette akkoriban, pedig kezdetekben a só még ritkaságszámba ment, miközben a háztartásokban nem csak ételek ízesítésére, hanem tartósítására is használták. A tengeri só lepárlási és szárítási módszerét már a régi kínai, indiai és egyiptomi civilizációk is ismerték, utánuk (tőlük?) átvették a rómaiak és a görögök is. A sófelhasználás és a sótermelés is az ősi időkre nyúlik vissza. Több régészeti lelet utal arra, hogy a keleti népek 8-10 ezer éve, a nyugatiak 3-4 ezer esztendeje termelik a sót. Mint csereáru és fizetőeszköz, ma is találkozunk vele egyes primitív, afrikai és ázsiai népeknél. A régi Kína egyes részein sópogácsával fizettek, s ez a hagyomány máig fennmaradt, még a XX. század elején is Tibetben és Mongóliában, sórudakkal és sólapokkal fizettek, Etiópiában pedig egy Mária Terézia-tallér 30 sókavicsot ért. Malaéziában, Szumátra szigetén a bennszülöttek nem ismerték a pénz értékét, egy munkanap 200 gramm sót ért. A beduinok a sivatagban sószövetséget kötnek ma is, egymás szájába sóval hintett kenyeret tesznek. A pangwe négerek 13 edény sóért vehettek maguknak feleséget, a telepesek kősóért cseréltek elefántcsontot, aranyat és rabszolgákat.
A gabonával való kereskedés - mint árupénz - leginkább az ókori egyiptomiakra volt jellemző, például termőföldet is vettek meg gabonával a megtalált agyagtáblák tanúsága szerint. Ami ennél is érdekesebb, hogy találtak olyan agyagtáblát a mai Irak területén, amelyen az áll, hogy az agyagtábla birtokosa jogosult az agyagtáblán meghatározott mennyiségű gabonára a következő aratáskor, ami nem egyéb, mint a ma ismert váltó (olyan fizetési ígérvény, amelyben a váltó kibocsátója arra vállal kötelezettséget, hogy a váltó lejártakor a váltó birtokosának a váltón szereplő összeget kifizeti). Sőt, az angol 20 fontos bankjegyen apró betűvel egyenesen ez áll az angol központi bank nevében: "I promise to pay the bearer on demand the sum of ..." (megígérem, hogy a tulajdonosnak követelés esetén kifizetem ... összeget).
A legősibb váltó Mezopotámiából i.e. 2000 körül (The Origin of Money)
Az ókori egyiptomiak könyvelése azt bizonyítja, hogy a gabonával úgy kereskedtek, hogy nem volt köztes pénz, annak ellenére sem, hogy ismerték a rezet, ezüstöt és aranyat, mint elszámolási egységeket. Habár nem volt még kettős könyvelésük, de a nevek végződésének változtatásával meg tudták különböztetni a terheléseket és jóváírásokat. Mi több, központilag irányított volt, de magánszervezetek is be voltak kapcsolva a gabonakereskedelemben, így több ezer évvel ezelőtti egyiptomi rendszer a mai bankrendszer elődjének tekinthető, ahol a pénz a gabonát jelentette és az intézmények között átutalások is történtek. Maga a giro szó - ami ma a bankközi átutalásra vonatkozik - az olasz "giro" szóból származik, ami a pénz mozgására utalt, de ennek is a gyökere még az ókori görög gyros (körforgás) szóból ered. De szintén a görög "okionomia" szóból származik az ökonomia (gazdaság), aminek eredeti jelentése a háztartások ügyintézése volt, de az ókori egyiptomiak idején ("Oeconomus") azt a hivatalt illette, aki a gabona kereskedésének központi irányításárt volt felelős.** A Babiloni Birodalomban pedig már az első zálogkölcsönzők is felbukkantak (valamikor i.e. 1000 környékén).
Mai szemmel nézve érthetetlen, hogyan lehetett "bankrendszert" létrehozni gabona alapú pénzzel, hiszen nagyon kényelmetlen lehetett minden áru megvásárlásával gabonával fizetni. Azonban az akkori rabszolgatartó társadalomban nagyon kevés embernek volt ténylegesen szüksége a "hivatalos" pénzre a mindennapi életben. Így például a rabszolgáknak, de még a szabad, azonban a társadalom legalján levő nincsteleneknek sem volt szüksége pénzre, mint közvetítő eszközre.
A bronzkor idején, amikor a megmunkálás még kezdetleges volt, akkor a pénzérmék elődjének számító réztáblák jelentek meg a Földközi tenger térségében. Ugyan ez mai szemmel nézve nehéznek és ormótlannak tűnhet, a maga idejében mindenképpen nagy találmány volt a korábbi árupénzekhez képest (például gabona, haszonállatok, fűszerek, stb.).
Pénzként használt rézöntvény valamikor i.e. 1600 környékén (http://en.wikipedia.org/wiki/Oxhide_ingot)
A fémek megjelenésével a csereeszköz a pénzérme lett. Ez alig 3000 éves múltra tekint vissza. Az első pénzérméket még a bronzkor idején készítették Kínában és a kagylók helyettesítését szolgálta. Azért is volt lyuk a közepén, hogy fel lehessen fűzni őket egy láncra, mint ahogy korábban a kagylókkal tették. Ezek az érmék még különböző méretűek voltak és rézből készítették, amiket a kínaiak akkoriban kezdtek kibányászni.
Az első bronzérmék Kínában i.e. 1000-től kezdve a kagylók kiváltására (http://personalfinance.askmrcreditcard.com)
A kínaiak a mai papírpénzhez nagyon hasonló "bőrpénzt" is már korán feltalálták, még i.e. 118 környékén. Ezt a fehér őz bőréből készítették és különböző színekkel díszítették fel. Mérete körülbelül 30x30cm volt és sokan a mai bankjegy elődjének is tekintik. Később Észak-Amerikában is használtak bőrt fizetőeszközként, a mai dollár egyik szlengje, a "buck" (bak), még ebből az időből származik.
Börpénz, amit egyesek az első "bankjegy"-nek is neveznek - i.e. 118 körül Kínában (http://www.xtimeline.com)
A világ legrégebbi, fentmaradt, egységes méretű és súlyú pénzérméit a kis-ázsiai Lüdia területén öntötték feltehetőleg az i. e. 7. század elejétől kezdve. A legrégibb fennmaradt pénzérmék Kroiszosz (régiesen „Krőzus”) lüdiai király idejéből származnak, i. e. 560 körül jelentek meg. A mesés gazdagságáról híres király kör alakú pénzérméinek egyik oldalára oroszlánfejet nyomatott. Ez hitelesítőként szolgált, a király személyes garanciáját jelentette az érme értékét illetően. A lüdiai pénzérmék egységes mérete és súlya, valamint az állami garanciavállalás gyakorlatilag azonnal kiváltott minden addigi, meglehetősen változatos pénzformát (gyöngyöt, kagylót, bronzöntvényt, aranyrögöt stb.). Krőzus annyira gazdag volt, hogy az angolban még ma is mondják, hogy "gazdag, mind Krőzus".
A világ első fennmaradt aranyérméi, Lüdia, i. e. 560 körül (http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9nz)
Izrael mai pénzegysége - a sékel - még a mezopotámiai időkig nyúlik vissza, ahol a sékel arra az edényre vonatkozott, amivel a gabona egységét mérték, mint árupénzt. A héber szó (sékel) eredete "megmérni" volt. Vagyis a sékel eredeti elnevezése a gabona, mint árupénz mértékegységére vonatkozott. Jóval később, a színesfémek megmunkálásával, megjelentek a pénzérmék is, amit a történelmi hagyományok miatt szintén sékelnek neveztek el. Ezek a pénzérmék azonban a már korábban említett Lüdia pénzérmék formájának utánzatai is voltak.
Kárthágóban készített sékel aranypénzérme időszámításunk előtt 310-290 között
A görögök szintén használták a pénzérméket, de már történt egy szemléletváltás a pénz hozzáállásában, ugyanis már társadalmi szinten összekapcsolták a hatalmat és a pénzt. Athén például arra kötelezte a szövetségeseit i.e. 449-ben, hogy kizárólagosan az ő pénzérmeit használják a saját kereskedelmükben is. Csakhogy ez extra jövedelemhez juttatta az athéniakat, hiszen amikor a pénz(érme) értéke nagyobb, mint az előállítási költsége, akkor a különbség extra jövedelmet jelent a kibocsájtó számára, amit az Athén szövetségesei voltak kénytelenek megfizetni általában valamilyen áru formájában. Éppen ezért a pénz már a kezdetektől a hatalom szinonimája volt, és egy ércbánya elfoglalása komoly inflációt is tudott okozni a vesztes félnél. Így amikor i.e. 407-ben Spárta elfoglalta Athén ércbányáit, Athénban szűkös lett a pénzkínálat (nem tudtak újabb aranyérméket készíteni), ami miatt kényszerből bronzból készítettek érméket és ez a pénz elértéktelenédéséhez vezetett (infláció). Mi több, a korábbi aranyérmék még inkább eltűntek a forgalomból, mivel mindenki elsősorban az új bronzpénztől szabadult meg vásárláskor és inkább megtartotta az aranypénzt (mint megtakarítást). Délosz szigetén a bankban a készpénz helyettesítésére már hitel befizetés és kifizetés történt, melyeket minden egyes ügyfél számláján vezettek egyszerű utasítások formájában. Később a Római Birodalom - politikai okokból - lerombolta Kárthágót és Korinthoszt, Delósz legnagyobb riválisait és a mediterrán térség szabad kikötőjének nyilvánította. Így nem csoda, hogy a idővel római bankrendszer felépítése nagyban hasonlított a Délószihoz.**
A pénz elterjedésének volt egy másik hozadéka is: a kereskedelem is egyre könnyebbé vált, ekkor jelentek meg a mai vásárcsarnokok (plázák) elődei is. A görögök az agorán (piacon) éltek társasági életet és ott nem csak az árukkal kereskedtek, hanem információkat is cseréltek egymás közt. A cserekereskedelem elvezetett végül a magántulajdonhoz is, ami lehetővé tette, hogy egyszerű embereknek is legyen birtoka. Így a pénz segített lerombolni az örökölt jogokra hivatkozó régi arisztokrácia uralmát, ez pedig elvezettet az akkori görög demokráciához (a szó görögül a nép uralmát jelenti). Ez azonban nem jelentette a mai értelemben vett demokráciát. Például a görögök a pénzérmék készítéséhez felhasznált fémek kibányászását - a nehéz, piszkos és életveszélyes munkát - rabszolgákkal végeztették. A korábbi - például ókori egyiptomi - hatások miatt, az ókori görögök körében is ismert volt a pénzkölcsönzés és a pénzváltás, mint ahogy a pénz megőrzése is. A pénzt kölcsönzök és pénzt váltók általában a hivatalos épületekben vagy templomokban, vagy azok előtt állították fel asztalaikat. A Bibliában Jézus is a Jeruzsálemi Templomban borította fel a pénzváltók és kölcsönzők asztalait.**
A pénz terjedésével nőtt a magánvagyon is, de a pénz kölcsönzése révén egyes parasztok egyre nagyobb adósságba kerültek. Szolón ókori athéni politikus, hadvezér, költő nevéhez fűződik az ún. szeiszakhteia, azaz teherlerázás i.e. 600 körül. Ez az adósrabszolgaság megszüntetését, az adósságok elengedését, a szerencsétlen sorsúak visszavásárlását és egyúttal a hatodosok bérleteinek felszámolását jelentette. Földosztásra nem került sor, pedig a parasztságnak ez volt a legfontosabb követelése. A teherlerázás lényegében megkönnyítette az arisztokrata nagybirtokosok számára, hogy nagy olajfaültetvényeket hozzanak létre hajdani örökbérlőik parcelláin. Szolón cserében a „felszabadított” (vagy más szemszögből nézve: megélhetésüktől megfosztott) hektémoroszokat integrálta az újonnan kialakított timokratikus államrend legalsó rétegébe, a legszegényebbeket tömörítő thészek közé.
Római dénárok i.e. 157 és i.sz. 236 között (http://en.wikipedia.org/wiki/Denarius)
A rómaiak, mint mindent ami görög, a pénz használatát is átvették tőlük, az első denariusokat i. e. 269-ben verték Rómában. Az érmék hátoldalára Héra görög istennő római megfelelőjének (Juno Moneta) a „vezetéknevét” (Moneta) verték. Mivel más nyelvekben a pénzre szó nem létezett, jobb híján „monetának” hívták az érméket. Innen eredeztethető a latin monetáris kifejezés, illetve a sok nyelvben mon- vagy man- kezdetű 'pénz' jelentésű szó (például az angol money), míg más nyelvekben az 'érme' szót jelenti (pl. orosz, olasz és spanyol). Később más népek más nevet adtak neki, a németben a pénzt a mai napig aranynak (Geld) nevezik, míg például az olaszban és a spanyolban a denarius szóból alakult ki a mai denaro, illetve dinero (pénz) kifejezés, akárcsak a régi magyar pénznem, a dénár neve. De az angol "cash" (készpénz) eredetét is a latin "caspa" (doboz) szóra vezetik vissza egyesek, amit az érmék tárolására használtak. Más források szerint a "cash" szó eredete tamil szóra vezethető vissza, ami viszont a kínai fémpénzt jelölte és a portugál hajósok hoztak be Európába.**
A római időben is elterjedtek a kölcsönök, amikor kamatra adtak hitelt egymásnak. Ebből az időből származik két szó eredete. Az egyik az angol "credit" (hitel) szó, ami a latin "credo" szóból származik és jelentése "hinni". Vagyis az emberek hisznek abban, hogy egy adott összeg kölcsönzése egy távolabbi időpontban visszafizetésre kerül. A másik szó pedig az uzsora, mely szintén a latin "usoria" (kölcsönadás kamatra) szóból ered. Az usura a római jogban eredetileg egyszerűen kamatot jelentett. Bár a kamatlábat az ókori Rómában már a XII táblás törvényben korlátozták, a kamatmaximumot sokszor nem tartották be. Kialakult ezért a fogalom negatív értelmezése, tehát az uzsora embertelen mértékű kamatot jelentett. Ez a jelentése mára kizárólagossá vált.
Miközben a római birodalom kezdetekor minden provinciának volt külön pénzérme, Julius Cezar volt az, aki felismerte az egységes pénz bevezetésének fontosságát, amit aztán az összes római provinciákon használtak, így elterjedésük biztosított volt egész Európában. A pénzérmék akkoriban messze a legnagyobb propaganda fegyvernek számítottak, akár a görög, római, vagy bármely más civilizációt is nézünk, még jóval a könyvnyomtatás feltalálása előtt. Nem véletlen volt, hogy a pénzérmékre sokszor a király képmása is rákerült még a későbbi korokban is. Mindemellett a Római Birodalomban soha nem alakult ki az a központilag irányított giro rendszer a bankok között, ami az ókori Egyiptomra még jellemző volt és a görögnél is feltűnt.**
A római időben is a kereskedelem a piacokon történt, és a görögökhöz hasonlóan a piactereken sem csak kereskedelem zajlott, hanem politikai eszmecsere is. Ezeket nevezték a rómaiak fórumoknak, a kereskedelmi és politikai világ érintkezőhelyeinek. Többek között Jézus történelmi személyiség is ezeken a piacokon hirdette nézeteit. Az egyik legfontosabb fórum természetesen a Forum Romana (római fórum).
Forum Romanum maradványai Rómában (http://en.wikipedia.org/wiki/Roman_Forum)
Adók eredete az uralkodók és papok irányába kimutatott tisztelet volt az őskori társadalmakban. Maga az adó a pénz kialakulásával egyidős, hiszen magát az árupénzt is alkalmazták tisztelet kifejezésére. A római császárok is szedtek be adót a saját személyes költségeik fedezetére. Vespasianus (i.sz. 70-79) ismert volt az adók beszedésének hatékonyságában, amivel biztosította az államszervezetének működését és egyéb kiadásait. Többek között ő építette a Colosseumot Rómában. Titus nevű fia egyszer szót emelt például az ellen az adó ellen, amit apja a városi nyilvános vizeldékre kivetett. Vespasianus feleletül átnyújtott neki egy pénzdarabot ami ebből az adóból származott, s azt kérdezte: „van szaga?”. Amikor Titus elismerte, hogy nincs, az apja folytatta: „Pedig a vizeletből származik.” A "pénznek nincs szaga" szólás feltehetően ebből az időből származik.
Az infláció a pénz értékének a romlása. Habár a pénz értéke már a korábbi időkben is romlott elfogadásának csökkenése miatt vagy egyszerűen csak azért mert több állt rendelkezésre, a világon a központilag előidézett infláció Nero császár nevéhez fűződik, aki begyűjtötte az összes forgalomban levő érmét, beolvasztatta és kisebb méretűeket, de ugyanakkora névértékűeket készített. Ezáltal sokkal több érmét (pénzt) veretett ugyanabból az anyagból. A többlet ezüstből vert pénzzel fedezte az adósságokat. Mivel az újabb pénzérme szemlátomást kisebb volt ezért ténylegesen elfogadott értéke is csökkent. Ezért a későbbi korokban több pénzérme készítése úgy történt, hogy az újonnan készített érmékbe egyre kevesebb nemesfémet tettek, a maradékot más könnyen elérhető fémekkel pótolták (innen származik a "pénzhígulás" kifejezés). Ekkor az új pénzérmék szemlátomást nem különböztek a régitől, így az arany tartalmára csak abból lehetett következtetni, hogy ráharapáskor mekkora fognyom maradt benne (az arany lágyabb volt más használt fémeknél).
A római birodalom ahogy terjeszkedett egyre nagyobb lett hadserege és államigazgatási apparátusa. Ezért egy idő után már csak az újonnan meghódított területek pénzéből tudta finanszírozni a hadseregét, a kormányát, így a végén Róma már nem termelt semmit, csak az újabb területek meghódításából tartotta fent magát. Amikor már nem volt mit leigázni, akkor a római császárok megemelték az adókat és leértékelték a pénzt. Amikor már ez sem segített, akkor Constantinus császár a saját birodalma templomait fosztotta ki, ebből építette fel Konstantinápoly városát (ma Isztambul). A fosztogatással azonban tovább gyengült Róma gazdasága, ez már a vég kezdete volt. Ekkoriban Rómában ingyen - a kincstár fedezetére - osztottak naponta a pórnépnek (kb. 200 ezer embernek) minden nap élelmiszer fejadagot (alimenta - ami latinul ételt jelent és sok mai nyelvben - spanyol, olasz, francia, román - az élelmiszer vagy élelmezés szó eredete). Ebből az időből származik az "ingyen cirkusz és kenyeret" mondás is, amit még napjainkban is alkalmaznak burkolt formában a hatalmon lévők.
A IV. századtól készített ezüst római pénzérme egészben (baloldalt) és "lefaragott" széllel (jobboldalt) (http://en.wikipedia.org)
A mai pénzérmék szélein lévő rovátkák nem a vakok számára hivatottak megkönnyíteni az azonosítást, hanem történelmi hagyományai vannak abból a korból, amikor még nemesfémekből készítették az érméket. Ekkortájt még könnyen lehetett többlethaszonra szert tenni, ha a pénzérmék széleiből kisebb darabokat "lefaragtak", majd ezeket újra beolvasztva új érméket készítettek vagy pedig csak ékszert készítettek előle. Az apró bemetszéseket ennek a megakadályozására találták ki a későbbi korokban: ha nem voltak folyamatosak a rovátkák, akkor a pénzt értéktelenné nyilvánították (ekkor kevesebbet ért, mint a névértéke). A fenti jobboldali képen olyan - még a római birodalom végnapjaiban készült - ezüst pénzérme látható, melynek széleit már lefaragták. Vagyis ez a fajta cselekedet már a nemesfémekből készült pénzérmék megjelenésével egyidős, és nem kizárólag a zsidók mesterkedéseinek tulajdonítható, ahogy egyes antiszemita körökben azt terjesztik.
A Római birodalom végnapjaiban az adók már olyan magasak voltak, hogy a földművesek már nem is bánták a barbárok hódításait, azt inkább felszabadulásként élték meg sok helyen. Habár Róma bukásának okátt a barbárok támadásaival azonosítják, valójában az V. századra a Római Birodalom pénzügyi és gazdasági rendszereire a káosz volt a leginkább jellemző.** Róma bukásával azonban a megmaradt gazdasági élet is összeomlott egész Európában, a közösségek visszatértek az önellátáshoz, ismét megszűnt a pénz használata a legtöbb helyen, és visszatértek a cserekereskedelemhez. A korábbi banki szolgáltatások is a feledés homályába vesztek, azokat Európában újra fel kellett találni évszázadokkal később. A Római Birodalom bukása utáni időszakot nevezzük ma sötét középkornak, ebben az időben az egyik fokmérője egy adott közösség gazdaságának fejlettségére - "primitív" vagy "civilizált" gazdaság-e - a pénz használata volt. A mai Anglia területe - sziget lévén - leginkább megsinylette a birodalom összeomlását, mivel minden kapcsolata megszünt a szárazfölddel a római katonák kivonulása után és a pénz használata teljesen megszünt a következő 200 éven keresztül, pedig azelőtt 500 éven át az érmekészítés ismert tevékenység volt ezen a területen.**
A Római Birodalom bukása azonban más régióknak esélyt adott a felvirágozásra, így például Konstantinápoly lett a híd a kereskedelemben Európa és Ázsia között, ami végül elvezetett a mesés gazdagságához. Érdemes megnézni a Spektrum TV-ben bemutatott "A pénz története" című dokumentum film első részét.
Fontos észrevenni, hogy egy adot árupénz értéke teljességgel társadalmi megegyezésen alapul és az áru tényleges értéke használatának elterjedtségétől függ. Tehát, bár az adott áru valami tényleges tárgy vagy eszköz, értéke abszolút mértékben mégsem állapítható meg. Például az aranyat a különböző társadalmak meglehetősen eltérő módon értékelték, de legnagyobb értéke mégis ott volt, ahol pénzként használták (elég összevetni az inkákat a spanyol hódítokkal). Értékét nagyban befolyásolta keresletének és kínálatának viszonya is, például, ha egy aranybánya kimerült, akkor az arany viszonylagos piaci értékét a várható hiánya esetleg felhajthatta. És fordítva, ha esetleg új aranybánya lelőhelyeket fedeztek fel, ami megnövelte az aranykészletek mennyiségét, akkor elfogadott értéke is esni kezdett (ez gyakorlatilag az infláció). Pénzként bármit lehet használni, amiben a csereakció résztvevői megegyeznek, de az adott pénzfajta használhatósága nagymértékben változhat helyről helyre is. Mivel a pénz egyik legfontosabb tulajdonsága kell legyen az értékállósága (később is szeretnénk annyit kapni érte, amennyit adtunk korábban), a könnyű szállíthatósága (nagyon nem mindegy, hogy több tonnányi gabonát, esetleg egy nyájat kell elszállítani egy maroknyi érme helyett) és a ritkasága (ha túl sok van belőle, akkor esik az értéke is), idővel leginkább az arany és ezüstérme terjedt el, vagy ha azok valamilyen oknál fogva már ritkaságszámba mentek, akkor az értékvesztés terhe mellett más fémérmékkel pótolták. A nemesfémek más fémekhez képest nem rozsdásodtak meg, súlyukhoz képest nagy értéket képviseltek, valamint az arany és ezüstbányák száma is erősen korlátozott volt (így a elkészült pénzérmék mennyisége is korlátozott volt). Ezen tulajdonságok nem voltak igazak a haszonállatrokra, mivel idővel elpusztultak, ahogy a fűszerek értékállósága is korlátozott volt. Ráadásul nehezen is lehetett szállítani őket. Talán a "nehéz, mint a só" kifejezés is még ezekből az időkből származik.
Habár az ókori Görögország és Róma között nagy különbségek voltak, egy közös vonás mindenképpen jellemző volt mindkét társadalomra: az a tendencia, hogy egy hataloméhes kisebbség kezébe összpontosuljon minél több pénz és föld a többiek rovására. Egy nagy változás, mint egy háború, egy forradalom vagy egy kiemelkedő uralkodó talán segített ideiglenesen egy igazságosabb elosztásra az emberek között, de alapjában véve mind több pénz, föld és hatalom összpontosult egy kisebbség kezében, ami végül ezen társadalmak összeomlását eredményezte. Ez pedig ezen hataloméhes kisebbség bukását is magával hozta.
Felhasznált források a beágyazott hivatkozásokon kívül:
* Niall Ferguson: The Ascent of Money: A Financial History of The World
** Glyn Davies: A History of Money: From Ancient Times to the Present Day
(Folytatása itt olvasható)
