A mai Magyarországon soha nem csökkent az állami újraelosztás mértéke a nyugati országok jellemző szintjére, de 2010 óta komoly visszarendeződés tapasztalható minden téren és az állami szocializmus építését szemléljük teljes közönnyel. Úgy tűnik, kissé belefáradtunk már a demokrácia és piacgazdaság építésébe. Igaz, a nagy többség 1990-ben nem demokráciát akart, hanem a nyugati fogyasztói társadalom elérését. Így aztán azzal sem törődünk, hogy a "cirkuszt és kenyeret" 2000 éves római mondás mennyire érvényes a mai magyar társadalom egy jelentős részére. Ezen viselkedés természetesen kedvez egy olyan politikai kultúrának, mely szerint a népnek kell egy erős kezű vezető, mely megmutatja az utat a földi paradicsom felé. Csakhogy az erős kezű vezetővel együtt jár a központosított hatalom kiépítése is, ami önmagában hordozza a rendszerhibák sokaságát! Ami végső soron a korábbi rendszerben elért (rész)sikereket is tönkreteszi.
"A hatalomgyakorlást a világ hatalmasai és hatalomnélküliek közötti kölcsönhatások ezrei határozzák meg, annál is inkább, mert ezen világok soha nincsenek elosztva egy éles vonallal: mindenkinek van egy kis része mindkettőben." (Václáv Havel)
A központosító hatalom rendszerhibái eleinte rejtettek, mert a meglévő, jól működő rendszer tehetetlensége folytán ezen hibák következményei csak jóval később buknak ki. Éppen ezért van esélye kiépülni a központosított hatalomnak, mert a többség nem akarja meglátni az összefüggéseket, nekik csak az ígéret számít egy szebb, de távoli jövőben - ami valójában soha nem jön el - és egy olyan vezetőben, akit érdemes követni. A történelem csak ismétli önmagát, és végső soron nagyon sok diktatúra amiatt alakult ki, mert az emberek nagyot csalódtak egy korábbi rendszerben és gyermeki áhítattal vágytak egy erős kezű szülőre vezetőre, aki számukra a biztonságot tudja nyújtani. Természetesen ezen biztonság mindig hamis, de az erős kezű vezető iránti vonzalom megteremti az erős kezű vezető képmását is, mintegy visszaigazolva a társadalom hiányérzetét. Ezek az erős kezű vezetők sok esetben valójában makacsok és önfejűek, és képtelenek beismerni hibáikat. Nem az a baj, hogy hibáznak, mert végső soron bárki hibázhat, hanem mert ezt képtelenek a nyilvánosság előtt beismerni. Attól félnek, hogy akkor oda a Vezetőbe vetett hit. Másrészről nagyon meggyőzőek tudnak lenni és hatni a tömegre, mintegy hipnotizálva őket.
"Hamarosan azt is tapasztalhatta [Hitler], hogy könnyen hat az emberekre, nagy politikai, manipulatív és taktikai érzékkel rendelkezik. Aktivizálta új pártját, egyre nagyobb létszámú gyűléseket szervezett. Első nyilvános beszédét 1919. november 13-án tartotta egy sörözőben, a hadsereg megfigyelője szerint „mesteri módon”. Hitler maga is örömmel állapította meg, hogy tud beszélni a nyilvánosság előtt. Hamarosan pártja vezetői közé került, háttérbe szorítva dilettáns társait." (Wikipedia)
Természetesen minden hipnózis egyben önhipnózis is, vagyis a hipnotizált többségnek igénye van egy erős kezű vezetőre, aki a mikrofon előtt azt mondja el, amit a többség szeretne hallani, de azért akár homlokegyenest mást tesz valójában - "Hagyják figyelmen kívül, amit mondok". Ha a rendszerhibák okozta következmények kezdenek túlságosan előretörni, akkor a hipnotizált tömeg egy része felébredhet, de a felébredés egyben egy nagy trauma is, mert kénytelenek szembenézni korábbi hamis elvárásaikkal is. Ezt általában nehéz elfogadni, így inkább marad a visszaalvás önáltatás, hogy talán mégsem annyira rossz a helyzet és a cél érdekében talán szükséges ezeket az áldozatokat meghozni. Maradnak a nyájban, mert ezt kívánja a nyájszellem.
Amikor a román diktátor kivégzése után bemutatták a "tárgyalásáról" elkészített videót, akkor azt láthattuk, hogy Ceausescu vehemensen tagadta a vádakat - miszerint zsarnok lenne és a népét elnyomta volna - és váltig állította, hogy a nép szerette őt, hiszen jó vezető volt és rengeteg ipari létesítményt "ajándékozott" népének. Ezen akkor a felszabadultság mámorában jókat nevettünk és gúnyolódásunk céltáblájává vált. De azért a hátsó gondolataim közé beférkőzött a tagadás őszintesége és mint egy bogár rágta az agyamat, nem hagyva nyugodni. Aztán néhány év távlatából szemlélve elkezdtem objektívan vizsgálni ezt az egészet. Vajon mi van, ha Ceausescu komolyan gondolta, hogy a nép szerette őt és nem csak félelmében hajtogatja ezt? És ha komolyan gondolta, akkor mire alapozta ezt a feltevését? És akkor belémhasított egy gyermekkori emlék. Még elemi iskola alsó tagozatába jártam (talán IIII.-os vagy IV.-es lehettem), amikor Ceausescu városunkba látogatott. Az előzetes tervek szerint valamikor délben érkezett volna meg, így aznapra tanítási szünetet rendeltek el és helyette kivezényeltek minket az utcára hőn szeretett vezérünket fogadni. Táblákat nyomtak a kezünkbe, meg virágcsokrokat és már reggel kivezényeltek minket az utcára, nehogy elmulasszuk a nagy lehetőséget. Gyermeki ésszel persze sokat nem értettem az egészből, de azért kíváncsian vártam pionírként (úttörőként) a Vezért (Conducator). A Vezetőnk gépe azonban későn szállt le, így a szokásos iskolai nap, ami délig vagy legfeljebb du. 1-2 óráig tartott volna, az majdnem egész napos várakozássá fajult. Gyerekként persze nehéz lett volna órákon keresztül a sorfalat tartani az út mentén, ahol Ceausescu autója elhaladt volna, így játékkal próbáltuk elütni az időnket, a tanároknak meg maradt az a nem túl hálás feladat, hogy állandóan tereltek vissza minket a nyájba. Aztán du. 5 óra után jött a hír, hogy most már leszállt a gépe és hamarosan megy a városunkban található rezidenciájára. Aztán mintegy 10 perc múlva egy rövidke pillanatra láthattuk, ahogy kocsijával elsuhan integetve nekünk, mí meg boldogan integettünk vissza.
Csoportkép, középen a román diktátorral és feleségével (Forrás: http://www.comunismulinromania.ro)
De mit tapasztalhatott a diktátor? Ő végső soron mást nem láthatott, mint azt, hogy bármerre is megy, mindenhol éljenezték és boldog mosollyal fogadták. (Merték is volna nem ezt tenni, a titkosszolgálat hamar lépett volna.) Így aztán egy olyan zárt világban találhatta magát, ahol nem volt esélye a tényleges valóság megtapasztalására. Egy szűk, virtuális térben leledzett, ahol boldogan teljesítették minden kívánságát és bárhova is ment a nép hálálkodásával találhatta szembe magát. Kell-e ennél több az egónak? Én vagyok a Király, a Fáráó, hiszen engem mindenki szeret és nekem mindenki csak hálálkodik - gondolhatta magában. De hogyan alakul ki egy ilyen zárt, virtuális állapot? Elsősorban az ellenség, mint mítosz megteremtésével. Az ellenségkép létrehozása első körben a nyájba terelést szolgálja, de aztán később egy olyan mindenható fegyverré válik, amit bárkire rá lehet sütni, ha az a vezér pozícióját megkérdőjelezi. A legtöbb ember azt gondolja, hogy ő nem tenne ilyent, miközben a korábbi posztomban említett pszihológiai kísérletek éppen azt igazolják, hogy az emberek egy jelentős többsége hajlamos a zsarnoki viselkedésre (Stanfordi börtön kísérlet), képes kínozni embertársait a "felettesének" engedelmeskedve és hajlik a többségi állásponthoz minden kritika nélkül.
Hogyan alakul ki egy központosított államhatalom? Milyen események vezetnek el a totalitárius rendszer kialakulásáig? Ehhez elsősorban kell a befogadó közeg, vagyis a nép egy meghatározó többsége. Ez nem feltétlenül jelenti a tényleges számbeli főlényt, elég, ha a közszereplései - felvonulások, demonstrációk és népgyűlések - azt a látszatot keltik, hogy ők vannak többségben. Ezen többségnek szűksége van egy Megváltóra, aki természetesen elhozza a földi paradicsomot, anélkül, hogy azért a többség valamit önálló gondolkodással meg kellene tegyen. Ezen csoport tagjai önálló döntésre nem érzik képesnek magukat, mert bizonytalanok önmagukban és nem biztosak, hogy a jó döntést hoznák. Ez az alapértelmezés dilemmája: ha bizonytalan vagyok a tettem kimenetelében, akkor inkább nem csinálok semmit önmagamtól. Az ilyen többség elvárja, hogy másvalaki mondja meg mi a helyes és mi a helytelen. Göbbelsnek tulajdonított állítás, hogy minél többször ismételgetik a hazugságot, annál inkább hihetővé váli. Csakhogy az önhipnózis a hazugság kiagyalójára is hat: minél inkább propagálja a hazugságokat, annál inkább hihetővé válik számára is, így végül már ő is tényként kezeli (például Orbán Viktor: "állandóan azt kell bizonygatnom, hogy nem vagyok fekete bárány, és tudok késsel-villával enni").
A zsarnoki, tekintélyelvű személyiség nem tűri az ellentmondást és bámiféle kritikát. Mivel a nyáj egybentartásához szükséges a külső ellenség, bárki aki a nyájból megkérdőjelezi a status quo-t, azt a legkönnyebben akkor lehet a nyájból kizavarni, ha egyben az ellenség képét is rásütjük. Ezzel nem csak a személyét kriminalizálják, hanem a mondanivalóját is érvénytelené próbálják tenni (a Vezető megszünteti a kritikát, ami személyes támadásként él meg). És tulajdonképpen ekkor csúszik félre az egész. Mert azzal, hogy elhallgattatja a kritikát, a hibás döntések elemzése is elmarad, így nincs semmiféle visszacsatolás, ami elkerülhetővé tenni a hibák megismétlését. Mivel a nyáj egybe tartásakor minden kritikus hangot elnyom, ezért a kontraszelekció kezd beindulni. A gazdasági és politikai hierarchia egyes szintjeire eleve nem pályáznak olyan szakmai tekintélyek, akik nem értenek egyet a hivatalos propagandával és az ahhoz kapcsolódó döntésekkel. Másrészt az ilyen helyeken meglévő szaktekintélyek kritikus hozzáállása miatt el is távolítják őket különböző ürügyekel. A helyébe kerülő emberek nem érdemből, hanem szolgalelkűségből kerülnek oda, ők lojálisak a kialakult hatalommal szemben, mert reménykednek a kiváltságaik bővítésében (Trafik mutyi). Mivel lelkük mélyén érzik, hogy nem az érdemeik miatt kerültek az adott pozícióba, azzal is tisztában vannak, hogy a főnöknek ellentmondani nem lehet, mert a pozícióval járó kiváltságok elvesztése túl nagy érvvágás lenne. Nem kis részük szeretné kimutatni lojalitását is, így állandóan szolgalelkűségüket bizonygatják, amik helyi túlkapásokká válhatnak és ha a hatalom zsarnoki, akkor ők lesznek a kis zsarnokok. Természetesem a többség is szeretne részesülni a "kiváltságokból", erre jó a rezsicsökkentés gumicsontja.
Másrészről ott van az állandó félelem is a kontraszelekció által kiválasztott embereknél, hogy vajon egy adott helyzetben megfelelően járnak-e el. Ez különösen akkor igaz, ha egy olyan helyzet áll elő, amikor a megszokott protokollok nem alkalmazhatóak. Ekkor a helyi vezető némi töprengés után útmutatást kér a fölötte álló vezetőtől, akinek vagy van megfelelő válasza az adott helyzetre vagy nincs. A dolog pikantériája, hogy a hierarchiában fölötte álló személy a helyzetet nem ismeri, a helyi adottságokkal és lehetőséggel nincs tisztában és úgy általában is igaz, hogy csak az elbeszélés alapján próbál fogalmat kialakítani a kialakult helyzetről. Mivel sok esetben ő is a kontraszelekció nyertesének számít, némi töprengés és elemzés után ő is a feletteséhez fog fordulni tanácsért. És ez így megy egészen a legfelső szintig. Ennek az egésznek az lesz a következménye, hogy a döntések lassan születnek meg, ráadásul kevés és torz információk alapján. És miközben laikus szemmel egy teljesen központosított döntéshozatal (katonai hierarchia) esetén gyors döntéshozatalt várunk, a döntések lassabban születnek meg, mintha helyi szinten összerántottak volna egy minitanácsot, vitatkoztak volna a kialakult helyzet megoldásán néhány orát, majd szavaztak volna róla (demokratikus döntéshozatal). És ráadásul a döntés a helyi ismeretek birtokában lett volna meghozva, "napra" kész információk alapján. A fenti két helyzetet nemrég az ország élesben is megtapasztalhatta a március közepi rendkívüli időjárás okozta káosz miatt és nagyon jól látszott, hogy a helyi kezdeményezések (helyi közösségek) sokkal gyorsabban és hatékonyabban segítettek kritikus helyzetekben lévő embereken. Míg a központi hatalomra az "emberemlékezet óta nem volt ilyen bénázás" volt jellemző.
A Vezető pozíciója csak addig biztosított, amíg a többségi támogatás megvan, ami pedig valamennyire arányos a felmutatott látszólagos sikerekkel. A rossz döntési mechanizmus miatt - ahol a korábbi döntések eredményességéről semmiféle visszacsatolás nincs - természetesen az idő teltével egyre kevesebb sikert tud a Vezető biztosítani, ami az alsóbb szinteken levő vezetők pozícióját is veszélyezteti. Az elégedetlen vezető könnyen áldozhat be néhány lentebb álló "vezetőt", így a sikerpropaganda elkészítésében ők is érdekeltekké válnak. Ez oda vezet, hogy a hatalom legfelsőbb szintjein már a gazdaság állapotáról is teljesen hiteltelen információik vannak. Ezt a fajta mechanizmust Hofi Géza nagyon jól kigunyolta:
A központosított rendszer legnagyobb hibája, hogy hazugságokra épül. A sok hazugság miatt a döntések téves információkon alapulnak, így a azok nem a kívánt hatást érik el. A hazugságok miatt a korrekció lehetősége korlátozott, így a téves döntéseket újabb téves döntésekkel "erősítik". Ezt a folyamatot tovább erősíti a mutyizás, hiszen az elégedetlen alattvaló a hatalomnak sem érdeke, így megpróbálja megvásárolni a híveinek kegyeit, valamint az emberek bizalmát (pl. rezsicsökkentés). A sorozatos rossz döntések egész ágazatokat tehetnek tönkre és általában is visszafejlesztik a gazdaságot. Az átláthatóság hiánya miatt a mutyik sokasodnak, amire a szabad sajtó megpróbál fényt deríteni, de a központosított hatalomnak ez nem érdeke. Így a szabad sajtó korlátozásával probálkozik és a saját hazugságainak a propagálásában.
Miközben az emberek egy erős kezű vezetőre vágytak, aki rendet tesz az országban (merthogy káosznak érzik az adott helyzetet), addog a központosított hatalom fent említett rendszerhibái miatt valójában éppen a rejtett káosz les egyre nagyobb. A rendszer ekkor elkezd ugyan hanyatlani és bomlani, de összedőlni csak akkor fog, ha a többség felébred és igényli a drasztikus változást. Az, hogy ez mikor következik be, megjósolni nem lehet! Erre a jelenben éppen Észak-Korea esete a legjobb példa, hiába az állandó éhezés és nélkülözés, még ez sem elegendő a diktatórikus rendszer összeomlásához. Mindezek függvényében nehéz lenne bármiféle jóslatot is tenni akár a közeljövőre nézve is, mint például a 2014-es választások kimenetelére Magyarországon. Minden attól függ, hogy az emberek nagy többsége mikor ébred fel a kábulatból és jön rá, hogz megvezették. Akarom mondani, hogy megvezette magát, amikor a Messiás eljövetelét várta.