Megdöbbenéssel olvastam, hogy Angelina Jolie eltávolítatta melleit a rák kialakulásának 87%-os esélye miatt. A hírt ő maga árulta el a New York Times-ban megjelent cikkben, ami a Mandiner blogon teljes egészében magyarul is olvasható. Ahogy Angelina Jolie fogalmazott "Az édesanyám majdnem egy évtizeden át küzdött a rákkal, míg bele nem halt 56 évesen. [...] A rák szó a mai napig félelmet kelt az emberekben, és a tehetetlenség érzésével párosul." Ebből a vallomásból egyértelmű, hogy erős volt a halálfélelme és mindenáron elszerette volna kerülni az anyja sorsát. Az egészben az a felháborító, hogy a XXI. században - amikor lépten-nyomon azt súlykolják az emberek fejébe, hogy mennyire fejlett orvostudományunk van - csak ennyire drasztikus beavatkozásra telik megelőzésképpen. Hiszen Angelina Jolie esetén nem rákot diagnosztizáltak, csak örökletes hajlamot! Bármennyire is probáljuk szépíteni, ez nem más mint öncsonkítás. És természetesen a beavatkozás nem kevés pénzébe került. Ráadásul ez Angelina Jolie esetén még csak a kezdet lehet, mert a fent említett cikkben a következő állítás is elhangzik: "Az orvosaim úgy becsülték, hogy 87% esélyem van arra, hogy emlőrákot kapok, a petefészekrákra pedig 50%, bár a százalékos arányok minden nő esetében mások. [...] A melleimmel kezdtem, mivel a mellrák kialakulásának esélye nálam nagyobb, mint a petefészekráké, és maga a beavatkozás is sokkal összetettebb.". Tisztában vagyok azzal, hogy "Évente mintegy 485 ezer nő hal meg csak a mellrák következtében az Egészségügyi Világszervezet (WHO) jelentései szerint, főként a kevésbé jómódú országokban.". Mégis, vannak olyan tényezők, amik mellett a jelenlegi orvostudomány főáramlata elsikkad vagy legalábbis nem fektet túl sok hangsúlyt. Erre természetesen van magyarázat, de az majd egy másik posztban fogom feltárni. Most inkább arra szeretnék rávilágítani, hogy az öröklött hajlam még egyáltalán nem indokolja, hogy valaki a melleit eltávolítsa és elég szomorú, hogy a médián keresztül egy híres színésznő esete mégis sokakat erre fog buzdítani.
És hogy mi a baj az egésszel? Az első mindjárt maga a százalékos arány, a szám. Amikor 87%-ot mondanak az orvosok, akkor az semmi mást nem jelent, mint 100 nő esetén 13%-nak egyáltalán semmi rákos daganata nem lesz még ilyen öröklött hibás gének esetén sem. És itt nem véletlenül írtam a pozitív lehetőséget! Ugyanis lehet Angelina Jolie is beletartozna ebbe a csoportba és így teljesen fölöslegesen távolította el (szép) melleit. Czeizel Endre "A gének titkai" című könyvében írt le egy esetet, ami számára nagyon megrázó volt és még abból az időkből származott, amikor nem álltak rendelkezésre megfelelő módszerek a nyitott gerincű magzatok kiszűrésére. Így az egyetlen elérhető módszer akkoriban a felmenők betegségeinek vizsgálatára szorítkozott és az azokból kiszámítható kockázatokra, akárcsak most Angelina Jolie esetén. Egyszer egy olyan asszony fordult tanácsért Czeizel Endréhez, aki már két nyitott gerincű gyereket hozott világra - mindkettő életképtelen volt, - és már harmadszorra is terhes lett. Az asszonynak az volt a nagy dilemmája, merje-e végighordani és megszülni a harmadik gyereket vagy inkább vetesse el, mert lehet az is nyitott gerinccel fog megszületni? És Czeiczel Endre az akkori módszerekkel kiszámolt egy százalékos arányt, ami nagyságrendileg Angelina Jolie 87%-os kockázatát hozta ki, vagyis az örökölt gének alapján majdnem biztosra vehető volt, hogy a 3. gyerek is nyitott gerinccel jönne a világra. Ezek után az asszony az abortusz mellett döntött, mert ezt tanácsolta neki Czeizel is. És ekkor jött a megrázó pillanat: az abortusz után kiderült, hogy a magzat teljesen egészséges volt! Ennyit ért a nagy százalékos arány. Ma már elég megbízható módszerek állnak rendelkezésre a nyitott gerincű magzatok kiszűrésére, így a fent említett eset elkerülhető, ráadásul megfelelő mennyiségű folsav és egyéb vitaminok bevitelével már a fogantatás pillanatától a kockázatok 100%-kal is csökkenthetők!
A százalékos arány másik problematikája, hogy nincs egy egzakt számérték, ami fölött mindenképpen igent kellene mondani egy ilyen drasztikus beavatkozásra, az alatt pedig nem. Míg a 87% elég nagy számértéknek tűnik, az 50% már egyáltalán nem az. És itt a "mi a különbség az optimista és pesszimista között?" kérdéskörét veti fel. Az optimista azt mondaná, hogy az üveg félig tele van ("biztosan abba az 50%-ban vagyok, amelynek nem lesz méhnyakrákja"), míg a pesszimista szerint az üveg félig üres ("egész biztos, hogy én is abban az 50%-ba esek bele, amelyiknél kialakul a méhnyakrák"). Ez viszont már egy teljesen szubjektív döntés és semmi köze sincs egy egzakt tudományhoz. Ahhoz, hogy pontosan megértsük, mit értünk egzakt tudomány alatt, vegyünk egy egyszerű példát. Legyen egy olyan autó, melynél a kormányszerkezet működése 99.99% pontosságú. Ez borzasztóan nagy szám, mégsem ajánlanám senkinek egy ilyen autó megvételét, mert az pontosan azt jelentené, hogy például 1000 balraforduláskor egy esetben az autó - szándékunk ellenére - jobbra fog fordulni, ami akár a halálunkat is előidézheti.
Ráadásul Angelina Jolie azt vallotta a fent idézett cikkben, hogy "Az orvosaim úgy becsülték, hogy 87% esélyem van arra, hogy emlőrákot kapok, a petefészekrákra pedig 50%, bár a százalékos arányok minden nő esetében mások. A mellrákos megbetegedéseknek csak egy töredékéért felelősek az öröklött génmutációk. A BRCA1 gén meghibásodása esetén egy nőnek átlagosan 65% esélye van arra, hogy mellrákot kapjon." Ha a mellrákos megbetegedések csak egy töredékéért tehetők felelőssé az öröklött génmutációk és a BRCA1 gén meghibásodása átlagosan csak a nők 65% esetén okozhat mellrákot, akkor ténylegesen az lenne a fontos megérteni, hogy ez a kockázat Angelina Jolie esetén miért lenne sokkal nagyobb? Vagy ha az öröklött géneken kivül más tényezők is közrejátszanak, akkor melyek azok? Ezekről miért nem nem tett említést Angelina Jolie? Főleg, hogy saját bevallása szerint is a "mellrákos megbetegedéseknek csak egy töredékéért felelősek az öröklött génmutációk".
Angelina Jolie fiatalként nem vetette meg az italt és a cigarettát (Forrás: http://180degreehealth.com)
Ez utóbbit erősíti meg Czeiczel Endre, aki azt nyilatkozta a Népszavának az eset kapcsán, hogy ez a génhiba nem általános, és az emlőrák 95 százalékban nem emiatt alakul ki, valamint - bár a gén szigorúan csak a mellrák illetve petefészekrák kialakulásáért felel, így az eltávolítás után nem terjed más szervekre - újra esélyesnek lehet lenni a betegségre egy ilyen drasztikus beavatkozás után is. "Amikor az Egyesült Államokban a gén rutinszűrése beindult, 18-20 éves lányok tömegesen mentek megnézetni magukat. Akik pedig hordozónak bizonyultak, pánikba estek, így sokan a műtét mellett döntöttek, csak hogy ne szorongjanak a későbbi betegség esélyétől" - idézte fel Czeizel a Népszavának. A Népszabadság szerint a hazai onkológusok az elmúlt 15 évben sokkal fontosabbnak tartották a szoros betegkövetést és a rendszeres szűrést, mint a radikális petefészek- vagy emlőeltávolítást. A hazai szakemberek közül a lap szerint "sokan nincsenek meggyőződve", hogy ezzel valóban véglegesen meg lehet előzni a betegséget. És mint Oláh Edit genetikus, az Országos Onkológiai Intézet molekuláris genetikai osztályának vezetője elmondta, Magyarországon a mellrákkal kezelt nők 5 százaléka, a petefészek-daganatok 11 százaléka, a férfiemlőrákos esetek harmada hozható csak összefüggésbe a BRCA gén mutációjával. Úgy véli a genetikus, hogy talán Angelina Jolie is várhatott volna egy kicsit a radikális beavatkozással, hiszen több gyereket is szült, s a kihordott terhesség és a szoptatás védőtényező a betegség ellen. Azaz lehet, hogy ki sem alakult volna nála a betegség. A professzor asszony szerint a génhiba nem azt jelenti, hogy mindenképpen bekövetkezik a mellrák, pusztán azt, hogy nagyobb a kockázata.
A rák a XXI. századi orvostudomány rákfenékje, mert nem képes azt gyógyítani! Miközben halálos korként tartják nyilván és sok ember retteg tőle, addig spontán gyógyulásokról időnként röppenek fel hírek. De ezen esetek mellet az orvostudomány szépen továbbmegy és olyan tudományos kifejezéseket használ, hogy "spontán gyógyulás", meg mekkora szerencséje(?!) volt az illetőnek, hogy mindenféle kezelés nélkül meggyógyult. A mai orvostudományos kutatásokban egy csepp energiát sem fektetnek bele, hogy vajon ez a szerencse egyáltalán minek köszönhető és ténylegesen milyen folyamatok játszottak közre, amitől a ráksejtek nyomtalanul eltűntek. Pedig ezen tényezők vizsgálata sok mindenre deríthetne fényt. A válasz a miértre egyszerű: egyrészt a mai orvostudomány nem egészségközpontú (erről bővebben majd egy külön posztban írok), másrészt pedig különböző tudományosnak nevezett dogmáknak a fogja. Ez egyik ilyen dogma (alaptalan hiedelem) pedig nem más, mint a gének mindenható ereje.
És akkor már el is jutottunk az úgynevezett önző gén elméletéhez, mely szerint "mindannyian túlélőgépek vagyunk, amelyeknek az a dolguk, hogy megőrizzék a géneknek nevezett önző molekulákat." A gének azért önzőek, mert csak össze-vissza mutálódnak és kereszteződnek kedvük szerint - amire nekünk semmilyen ráhatásunk nincs - és különböző betegségeket okoznak nekünk, amikbe végső soron belehalunk. De természetesen még a halálunk előtt a szaporodás révén biztosítjuk az önző gének túlélését. Vagyis az emberi lét egyetlen célja a gének továbbörökítése. Az önző gén elmélete nem egyéb, mint egy tudományos hipotézis, magyarul egy feltételezés! Mégis a modern ember nagy előszeretettel kapaszkodik ebbe a tudományosnak kikiáltott elméletbe, mert ezzel mindenféle felelősséget el tud hárítani saját magától. Nem számít, mennyit dohányzik és iszik, mennyire stresszes életet él valaki, bármilyen betegség is alakuljon ki, az természetesen rajta kívül álló okok miatt történt és erről az illető az égvilágon semmit sem tehet - minden csak az öröklött gének miatt van! Így aztán minden bajunkért a felmenők hibás génjeire lehet mutogatni. Ezeket a hibás géneket nem mi választottunk, hanem megörököltük az őseinktől. Ez a modern ember hitvallása, amely szerint másokat (az ősöket) lehet felelőssé tenni minden bajunkért. Pedig éppen az orvostudományban kezd egyre inkább gyökeret verni az a felismerés, hogy a géneken kívül rengeteg tényező van ami egy betegség kialakulásához vezethet.
Ez a felismerés pedig elvezetett egy új tudományág megszületéséhez is, amit epigenetikának (genetikán túlinak) hívnak. Az epigenetika a gének olyan öröklődési formáját vizsgálja, mely nem jár együtt a DNS szekvenciájának megváltozásával. Arra a kérdésre keres választ, hogy a környezeti tényezőknek a szülőkre gyakorolt hatása, milyen változásokat okoz az utódok génkifejeződését tekintve. Az epigenetika azt is vizsgálja, hogy miképpen történik meg a (hibás) gének "kikapcsolása" és az életvitel mennyire befolyásolja az egyes gének szerepét a betegségek kialakulásában. Az epigenetika tudománya éppen arra világít rá, hogy nem vagyunk ártatlanok a betegségeink kialakulásában és igenis a megfelelő életvitellel a hibás géneket ki lehet "kapcsolni".
Dr. Bruce Lipton - korábban a Wisconsin Egyetem orvos professzora, és a Stanford Egyetem orvosi karának kutató tudósa - egy "új biológiáról" beszél, amely azt mutatja, hogy a genetika klasszikus elmélete a rögzített DNS szerkezetről téves. A sejtbiológus a sejtmag és a sejtet övező sejtmembrán kutatása során szenzációs felfedezésre jutott: a sejtek agya nem a sejtmag (ahogyan azt korábban hitték), hanem a membrán, vagyis a sejt fala. (A sejtmag tartalmazza a DNS-t, a sejt génjeit, vagyis örökítőanyagát. Ez felel a sérült fehérjék pótlásáért és a sejt osztódásáért, szaporodásáért.) Dr. Lipton kimutatta, hogy a sejt életfolyamatait legfőképp a sejtmembrán szabályozza: felveszi a környezetből érkező jeleket (több tízezret képes felfogni!), és összehangolja a szükséges válaszokat. A sejtmembrán működése hasonlatos a számítógépekben levő processzor feladatához. Ez pedig azt jelenti, állítja a "Tudat: a belső teremtő" című könyvében Dr. Lipton, hogy amint a processzor, úgy a sejtmembrán is programozható. Ezt a programozást azonban nem csak a sejtmag hajtja végre a maga genetikai kódjaival. A sejtek programja éppúgy, mint a processzor esetében, kívülről, a környezetből is érkezik. Elménk hatalma, gondolataink, érzéseink és elvárásaink ereje, amint a placebohatásból is tudjuk, hat a sejtekre, és meggyógyítani képesek testünket. Ráadásul nemcsak placebo hatás létezik, hanem annak az ellentéte is, amit nocebo hatásnak neveznek. A nocebo esetén a gondolatainkkal megbetegítjük a testünket. A Discovery Health Channel 2003-as műsora a placeboval foglalkozott. Egyik legmegrázóbb részében egy Nashville-i orvost szólaltattak meg. Clifton Meador három évtizede töpreng a nocebo hatáson. 1974-ben volt egy betege, Sam Londe, egy nyugdíjas cipőkereskedő, akinél az orvosok nyelőcsőrákot állapítottak meg. Ezt a betegséget akkoriban halálosnak tartották. Londe-ot kezelték ugyan, de valamennyi orvosa „tudta”, hogy a betegsége kiújul. Senkit sem lepett meg ezért, hogy néhány hónappal a diagnózis felállítása után meghalt. Akkor lepődtek csak meg, amikor a beteget felboncolva a boncnokok alig találtak rákos daganatot a szervezetben (a nyelőcsőve ráadásul teljesen rendben volt), annyit semmiképpen sem, hogy megölje. Meador a következő szavakkal összegezte az esetet a Discovery Health Channelnek: „Rákban halt meg, de nem a ráktól.” Bizony a betegeknél, az orvososok, szülők és a környezet letörhetik a beteg reményét, mikor azt sulykolják belé minden szavukkal, hogy tehetetlen a sors rendeltetésével szemben.
Dr. Bruce Lipton úgy véli, hogy a genetikai behatároltság és az epigenetika közötti különbség rendkívül fontos. „A kettő között lényeges különbség van, mert az az alapvető hit, amelyet genetikai determinációnak neveznek, lényegében azt jelenti, hogy az életünket, melybe beletartoznak fizikai, fiziológiai és érzelmi viselkedési mintáink, genetikai kódok határozzák meg” - mondta Lipton egy internetes magazin, a Superconsciousness interjújában. „Ez a hitrendszer áldozatként láttatja az embert: Ha a gének kontrollálják az életfunkcióinkat, akkor az életünket olyan külső erők irányítják, amelyeken nem áll módunkban változtatni. Ez ahhoz az áldozati felfogáshoz vezet, mely szerint a betegségek géneken keresztül öröklődnek a családok generációin át. Laboratóriumi bizonyítékok azt mutatják, hogy ez nem igaz.”
Mindezen információk birtokában már nem csukhatjuk be a szemünket és igenis el kell fogadnunk, hogy betegségeink kialakulásáért mi is nagymértékben felelősek vagyunk, nem foghatjuk rá az örökölt génekre. Tisztában kell legyünk azzal, hogy az étkezési szokásainkkal, életvitelünkkel, gondolatainkkal nagymértékben befolyásoljuk egészségünket. Habár az emberek általában hajlamosak a felelősséget elhárítani, én mégis úgy gondolom, hogy ebben az esetben tényleg szerencséseknek mondhatjuk magunkat, hiszen nem az önző gének áldozatai vagyunk, ahogy korábban hittük, hanem olyan szabad egyének, akik nagy mértékben alakíthatják sorsukat és egészségüket.