Mindegyre felröppenek a hírek az USA eljövendő olajkitermelésének múltat idéző nagyhatalmi státuszáról, ma éppen a portfólio.hu közölt egy rövid cikket, mely szerint az USA hamarosan kiszorítja az OPEC országait az olajpiacról. Mások meg egyenesen 50 dolláros olajárról viziónálnak (a már évek óta 100 dollár környéki ár feléért). Ami persze mindenkinek jó lenne: megint olcsón lehetne tankolni és így sokat lehetne autózni, szárnyalni fog ismét a gazdaság, és végre minden visszatérne a régi kerékvágásba. A kérdés csak az, hogy valóban Kánaán lenne, ha az USA olajkitermelése nagyobb lenne, mint az OPEC országok összes exportja?

Amikor nem szeretjük a homoszexuálisokat, akkor valóban a keresztény erkölcs nevében beszélünk, vagy csak egy idejétmúlt hitrendszer foglyai vagyunk és még csak észre sem vesszük? Valóban a homoszexualitás Isten elleni vétek, ahogy oly sokan hivatkoznak a vallási tanokra támaszkodva, vagy csak nem tudjuk elfogadni a másságot, amit Isten/Sors/Természet (kinek mi tetszik) létrehozott? Valóban a homoszexuális irányultság gyógyítható, ahogy sok ember még mindig elhiszi, vagy csak nem vagyunk képesek haladni a korral és figyelembe venni a tudomány legújabb felfedezéseit? És végül miért van a melegeknek olyan "extra" jogai, mint a minden évben megrendezett "Pride" (melynek jelentése büszkeség vagy önérzet) melegfelvonulás és annak milyen hatása van a társadalomra?

Azt mondják, hogy minden félelem mögött a halálfélelem húzódik meg. De pontosan miért félünk a haláltól? Talán azért, mert túlságosan ismeretlen számunkra? Ahogy a Semmelweis Egyetem munkatársai rámutattak, a fiatalok túlzott félelme a haláltól a média által közvetített, elsősorban érzelem- és félelemkeltésre kihegyezett halálkép miatt lehet. De miért viselkedünk pontosan úgy olyan esetekben, amikor akaratunk ellenére nagy változások várnak ránk az életben, mintha a saját közelgő halálunkat várnánk? Ha a halál a megszűnés a modern materiális világnézet szerint, miért rettegünk az életünk nagy változásaitól éppen annyira, mint a fizikai létünk megsemmisülésétől? Hiszen aligha fogunk belehalni a változásokba. Ha a haláltól leginkább azért félünk, mert számunkra ismeretlen, akkor a változásoktól is azért rettegünk, mert a mindennapi megszokott rutintól gyökeresen eltérő dolgok várnak ránk. A gyökeres változás az életünkben sokak számára olyan, mintha valami megszűnne bennünk létezni, mintha egy részük meghalna. De valóban egy részünk meghal, vagy csak mi hisszük azt? Meglátásom szerint a gyökeres változásoktól azért húzódozik az emberek jelentős többsége, mert fél az ismeretlentől. Inkább kitart a megszokott napi rutin mellett, még ha háborog is ellene, minthogy változtatásokat eszközöljön az életében. Hacsak az élet ki nem kényszeríti ezeket a változtatásokat.

Miközben sok magyar még mindig a múlton mereng és a lassan 100 éves trianoni nemzeti trauma ködén keresztül képes csak szemléli a MOST valóságát állandóan azt hangoztatva, hogy Magyarország mindenhol önmagával határos, addig egy újabb politikai határ kezd elmosódni a szemünk előtt. Horvátország július 1.-től az Európai Unió 28. tagállamává vált és elkötelezett célja a Schengeni övezetbe való belépés is. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy már e hónap elejétől megszűnt a vámellenőrzés (bővebb információ erről itt), és kevesebb a macera az úti okmányokkal is (amúgy nem kell útlevél, személyi igazolvánnyal is át lehet lépni a határt). Amennyiben Horvátország belép a Schengeni övezetbe (ez várhatóan kb. 1-3 év), úgy még a határon sem kell megállni, akárcsak most Szlovénia, Ausztria vagy Szlovákia irányába. Vagyis a mindennapi gyakorlatban a trianoni határok egyre kevésbé látszanak. És aki legalább egy idegen nyelvet képes alapfokon beszélni (angol, német vagy olasz) annak nem jelent gondot megértetni magát Horvátországban. De az idegen nyelvvel nem boldoguló magyarok is otthon érezhetik magukat, mert sok helyen tapasztaltam a Kvarner öböl menti tengerparton, hogy egyes vendéglátó helyeken (üzletek, vendéglők) magyarul is tudnak egy keveset.

Amint az index.hu beszámolt róla, múlt hétfő este egy villamosvezető "pofán vágott" egy terhes nőt. Ami egy normális országban ilyenkor elvárható lenne, az nem más, mint az erőszak egyöntetű elítélése kellene legyen. Hiszen az erőszakot még az sem indokol(hat)ja, ha a nő a gyalogosátkelőnél - a piros jelzés ellenére -, figyelmetlenségből vagy akár meggondolatlanságból lépett a villamos elé. Ehhez képest a mai Magyarországon vagy egy olyan réteg, aki az összes személyes sikertelenségét és frusztrációját csak az idegen gyűlöletben és mások pocskondiázásában képes levezetni.

Nem gondoltam volna, hogy meg fogom nézni "A Föld után" legújabb hollywoodi alkotást, de aztán a Sors úgy hozta, hogy végül a tegnapelőtt moziba mentem és az adott választékból emellett döntöttem. Korábbi ellenérzésem egyszerűen csak azon előítéletem miatt volt, hogy biztosan ez a film is a szokásos sablonokban gondolkodik, amikor valamilyen idegen civilizáció (horrorszerű szörnyekkel) csak egyszerűen el akarja pusztítania az embereket, de aztán akad egy vagy néhány hős, aki(k) megmenti(k) az egész emberiséget. Azonban a filmben végül részben kellemesen csalódtam, még ha jócskán fogalmazok is meg vele szemben kritikákat. Amiért a film végső soron inkább pozitív, mint negatív érzéseket keltett bennem, az elsősorban azért volt, mert éppen a bennünk levő félelem legyőzése szerepelt mint fő motívum. Igaz, azért a szokásos sablonok benne voltak, mint idegen civilizáció által genetikailag programozott szörnyek az emberek kipusztítására, meg a szokásos gyerekhőssel, apa-fia konfliktussal, valamint rengeteg futurisztikus ketyerével és természetesen az elmaradhatatlan happy-enddel a végén. Erőszak azonban a kelleténél több nem volt, így jó szívvel tudom ajánlani olyanoknak is, aki hozzám hasonlóan nem szeretik a horrorfilmeket. Amiben meglátásom szerint a film teljességgel eltért a már megszokott panelektől, az maga a hős szerepe volt, ő nem az emberiséget mentette meg, hanem csak saját magát és sebesült apját. Ha a filmben levő tudományos-fantasztikus körítést lehántjuk, mind a hagyma külső héját, akkor már megláthatjuk a film legfőbb mondanivalóját is: a bennünk meglevő félelmekről, azok természetéről és legyőzésének módjáról. Ahol az embert gyilkoló bestiát akár metaforaként is értelmezhetjük, mint a saját bennünk levő félelmek gyilkos tükörképét. Ahogy a film plakátjának alcímében is szerepel: "A veszély valódi, a félelem a mi választásunk". Hiszen a bennünk levő félelem az, amelyik végső soron megbénít minket és amitől nem vagyunk képesek tisztán érzékelni a körülöttünk levő valóságot.

A múlt hét pénteken robbant ki a lehallgatási botrány az Amerikai Egyesült Államokban, de a dunai árvíz miatt ez hír nem kapott nagy nyilvánosságot a magyar médiában. Az ár levonultával azonban már több hír is megjelent, főleg hogy a külföldi nagyobb hírportálok mindegyre újabb részletekkel jönnek ki, sőt újabb szaftos morzsákat ígérnek a közeljövőre is. Így a botrány csak egyre dagad és ma még senki sem tudja mik lesznek a következmények.  Eltekintve attól, hogy minden újságnak és hírportálnak elsőrendű célja a célközönség lankadatlan figyelmének fenntartása, az ügy mindenképpen az egész emberiség szempontjából is fontos, és nem szabadna, hogy az egész eset a közöny falába ütközve ismét eltűnjön a süllyesztőben. A jelenlegi lehallgatási ügyet a The Guardian robbantotta ki, amikor a lapban közölte azt a titkos dokumentumot, amely szerint az Egyesült Államok megfigyelési és adatgyűjtési kéréseket elbíráló szerve, a Foreign Intelligence Surveillance Court (FISA) három hónapra (egészen 2013 július 19.-ig) titokban engedélyezte az FBI-nak, hogy a Verizon nevű amerikai telekommunikációs cég előfizetőinek összes hívásadatát –  a konkrét beszélgetések hangfelvételeit leszámítva – rögzítse. Még ugyanezen a napon az amerikai Washington Post is megszellőztette a PRISM (Prizma) nevű program létezését. Mielőtt belemennénk a jelen események részleteibe, vizsgáljuk meg az egész ügynek a hátterét.

A múlt héten röppent fel a hír, miszerint az MSZP nem fogja támadni a kormányt az árvízi védekezés ideje alatt és egyben felajánlotta a segítségét a védekezésben. E nemes gesztus akár a nyitánya is lehetett volna az ország pillanatnyi egységének kialakulásában, ha eltekintünk attól a nem aprócska ténytől, hogy e bejelentés nem egyéb, mint politikai marketing -  egy kis önfényezés, ha már többre nem telik. Hasonló magatartásra lehetett számítani ezek után más ellenzéki pártoktól is, így minden lehetőség megvolt, hogy ha csak néhány napra is, de ismét egységben tündököljön az ország. Hogyan látszott ez a nemzeti egység belföldről és külföldről? És mit láttak az emberek a kormány tevékenységéből a propagandán túl?

Miközben az őseink életükben legfeljebb csak néhány árvizet éltek meg, ma már ez egyre kevésbé mondható. Lassan már alig múlik el olyan év, amikor nem fenyeget árvíz valamelyik magyarországi folyón. Az idei Tisza árhulláma csak alig két hónapja vonult le jelentős termőföldeket elöntve, de már napok óta a híradások a dunai árhullámról szólnak. A Duna áradása kapcsán eleinte még arról szóltak a találgatások, hogy vajon eléri-e a 2002-es rekordszintet, de Komárom esetén "... a kérdés most már sajnos nem az, hogy elérjük-e a 2002-es eddigi legmagasabb vízállást (802 cm), hanem, hogy a folyó szintje mennyivel fogja meghaladni azt". Ezek után már magától jön a következő nagy kérdés hogy a fővárosban, várhatóan hétfőre rekordszinttel tetőző Duna átlépi-e a gátakat, azaz Budapesten a felső rakpartok tetejét? Az eddigi becslések alapján nem valószínű, a Duna maximális vízállás ugyanis 870-880 centiméter lehet a fővárosban, az eddigi legmagasabb budapesti vízállás 860 cm volt 2006-ban. 

Általában vannak bizonyos sztereotípiák az emberekben a közösségükről vagy nemzetükről, aztán eléggé meglepődnek, ha egy kutatás teljesen más eredményt hoz ki. A magyar társadalom magáról alkotott képmása alapján mi a nyugati kultúrához közel állónak gondoljuk magunkat, nyitottnak és a régi hagyományok őrzőjének. Ehhez képest egy pár éve elvégzett tudományos kutatás szerint (Tárki, 2009) - amely azt vizsgálta a World Values Survey keretén belül, hogy az egyes társadalmakban milyen az együttműködést szabályozó normarendszer tartalma (az értékrendszert inkább tradicionális tekintély vagy inkább világi-racionális tekintély uralja) és ereje (a társadalom működését mennyire szervezik/hatják át vallási, családi és nemzeti kötelékek) - a magyar értékszerkezetet kevésbé jellemzi a tekintélyelv és a hagyományos közösségek ereje, mint a hasonló fejlettségű más társadalmakét és sok tekintetben egy a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként jellemezhető. Ezek alapján a magyar gondolkodásmód a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közel helyezkedik el és közelebb áll az olyan országokhoz, mint Bulgária, Moldova, Ukrajna vagy akár Oroszország, mint Szlovénia vagy a nyugat európai országok nagy többsége. E megrendítő tény után nézzük meg egy kicsit alaposabban, milyen a magyar emberek hozzáállása bizonyos kérdésekben. A válasz megrendítő, de egyben magyarázatot szolgál a mostani magyarországi állapotokra is.