Orbán Viktor már sokszor hivatkozott történelmi szerepére. Már előző kormányzását is ekként értékelte, akkori kormányzati propagandája is erre épült, ahogy korábban kiadott könyvének címéből is ez derült ki: "A történelem főutcáján". Személyes szerepének fontosságát a Wall Street Journal európai kiadásának idén nyáron adott interjújában is hangoztatta: "A magamfajta emberek szeretnek valami jelentőset véghezvinni, valami rendkívülit. A történelem megadta nekem ezt az esélyt.". Azonban semmi rendkívüli nincs az emberi egó azon igyekezetében, hogy elhiteti magáról: ő kiemelkedőbb és jobb a többieknél, neki isteni történelmi küldetése van és arra teremtetett, hogy valami jelentőset vigyen véghez. Hiszen az egó végső célja nem egyéb, mint a többiek csodálatának és elismerésének kivívása, ami aztán elvezethet az egó azon csillapíthatatlan vágyának beteljesüléséhez, hogy a többiek emlékezetében "halhatatlanná" váljon. Sajnos, amikor az egó az ember minden cselekedetét egy távoli elérhetetlen célnak veti alá - beáldozva ezzel mindent és mindenkit -, végül mindig könyörtelenül elbukik és éppen az ellenkezőjét éri el mindannak, aminek egész saját (és mások) életét is beáldozta.
Emlékszem még kamaszkoromra, amikor a halál gondolata egyre inkább kezdett foglalkoztatni és elsőre ijesztőnek tűnt, hogy egyszer csak nyomtalanul megszűnök létezni, akkor valami csodamódszeren törtem a fejem, amivel ezt a elkerülhetetlen elmúlást megúszhatnám. Szerettem volna kialkudni egy lehetőséget, egy kibúvót keresni, amivel az elkerülhetetlent elkerülhetném. Mivel azonban saját tapasztalatomból tudtam már 10 évesen - nagymamám elvesztése folytán -, hogy a halál senkivel sem kegyelmez, ezért próbáltam keresni valamilyen köztes megoldást, amivel a fizikai halált nem is, de legalább a személyiségem egy apró darabját megőrizhetném. És rájöttem - tanulva a történelemkönyvekből híres emberektől -, hogy ezt valamilyen maradandó tett megalkotásával elérhetem, ha e tettre a későbbi nemzedékek is örömmel és büszkeséggel telve emlékeznek majd meg. Persze itt nem is magán a tetten lett volna a hangsúly, hanem a személyemen: ez a feledhetetlen tett csakis az én nevemhez köthető legyen. Ezért valójában nem a tettre, hanem személyemre fognak nemzedékeken át emlékezni, így valósítva meg egóm csillapíthatatlan vágyát az öröklétre.
De ahogy tágult tudatom, úgy értettem meg, hogy ezen vágyam nem egyedi, az mindenkiben megfogan és egyszerűen ahhoz köthető, hogy félünk a haláltól. Ahogy korábbi posztomban ismertettem, valójában nem is annyira a fizikai haláltól, hanem inkább az ismeretlentől és a változástól félünk.
Az emberek többségének ("egyszerű halandóknak") azonban nem adatik meg az esély, hogy valami különlegeset véghez vigyenek, ezért törekszik sok szülő arra, hogy gyermekét a saját képére formálja. "Olyan vagy mint én" - hangzik el sokszor a határozott kijelentés a szülő szájából és a gyerek - mintegy meghipnotizálva - megpróbál ezzel a szemlélettel azonosulni. A szülői nevelést aztán felnőttkorára vagy továbbra is magáénak vallja, vagy pedig ellene lázadozni kezd és megpróbál elhatárolódni tőle több-kevesebb sikerrel. De az egó telhetetlen, ennél azért többre vágyik, hiszen az unokái, dédunokái végül elfeledkezhetnek róla. Ezért az egó halhatatlanság utáni vágya arra is áhítozik, hogy a többi történelmi személyiséggel együtt ő is bekerülhessen a történelemkönyvekbe. De ennek az az ára, hogy az egó minden esetben és helyzetben saját magát szeretné előtérbe tolni, legyen az a gát árvíz idején, vagy bárhol máshol, ahol esélye van tündökölni és learatni a mások verejtékes munkájának gyümölcsét. A történelemben azonban számos intő példát állít elénk arra vonatkozóan, hogy ha valaki csak az egója által elképzelt célra fókuszál, akár már a "cél szentesíti az eszközt" jegyében fog zajlani az élete.
Ha az ember elfogadja a fizikai halált, mint elkerülhetetlen eseményt, akkor már nem is fél tőle (annyira). És élete célja már nem az lesz, hogy valami elismerésre méltó cselekedete legyen, hanem egyszerűen csak az, hogy boldogan éljen és másokat is boldoggá tegyen! Úgyis mindig csak az utókor fogja eldönteni, hogy valaki élete mennyire tekinthető követendő példaképnek.
Orbán félelme most az, hogy a választásokat a 2002-es vereséghez hasonlóan, váratlanul elveszítheti, a közvélemény kutatások biztató előrejelzése ellenére is. A Fidesz – és persze elsősorban Orbán – annyira retteg a hatalom elvesztésétől, hogy az elmúlt több, mint három év alatt szinte semmi mást nem csinált, mint megpróbálta bebetonozni magát: akkor is hatalmon maradni, ha véletlenül még sem nyer. Az utóbbi időben Orbán nem mulasztotta emlékeztetni párttársait és híveit, hogy a Fidesz győzelme egyáltalán nem biztos és elégedetlenségének nyomatékot adva néhány megyei elnököt le is váltott. Miközben az éberség és a buzdítás fontos és hasznos dolog lehet a választási kampányban, egy félelemre alapozott hierarchiában komoly problémák merülnek fel. Ha egy poszt elnyerése nem a szakmai alkalmasság, hanem az ellentmondást nem tűrő lojalitás mércéje, ott a félelem az úr. Így aztán megszűnnek a vezetők hibás döntéseinek visszajelzései éppen a kegyvesztés félelme miatt, mint ahogy megjelennek a túlkapások is, az alkalmatlanság érzete miatt. Ezért van az, hogy a tisztesség látszatát sem kímélve tesznek meg mindent még egy helyhatósági választáson is, hogy bizonyítsák főnökük felé a rátermettségüket és alkalmasságukat. Ha egy törvénytelenség gyanúja felmerül, akkor először megy a tagadás, és a hárítás vagy egyenesen a vádaskodás: Mi nem is tettünk ilyent, ezt csak az ellenzék hisztéria keltése. Ha mindez nem segít, akkor jön a pártkatona beáldozása.
Idővel a kettős beszéd mindennapivá válik, miközben a valóság eltorzul. Bárki, aki a "szent cél" ellenében tesz, az csakis aljas hazaáruló lehet, hiszen a haza egyenlő a Vezérrel. Az egó félelmének hatására a tudat ilyenkor beszűkül, semmi más nem látszik, csak a végső cél: a grandiózus győzelem, amihez persze minden mást alá kell rendelni. Mert a Vezérnek isteni történelmi küldetése van. Nem véletlenül van a mondás: "a pokolba vezető út is a legjobb szándékkal van kikövezve".
"A történelmet mindig a győztesek írják" - amíg el nem buknak és nem jönnek helyettük mások (Kép forrása: http://hungarianvirus.wordpress.com)
A nagy álmodozások közepette már lassan minden hazugsággá válik. Hiszen a grandiózus cél felé vezető úton a kitűzött mérföldkövek sehogy sem akarnak elérhető közelségbe kerülni. Olyan ez mint a sivatagban kószáló szomjas vándor. Már mindenhol délibábot kezd látni és azt hiszi, hamarosan pálmafákkal körülvett kis oázist fog találni. Miközben amerre a szem ellát csak a száraz és forró homok veszik körül. A valósággal sokszor köszönő viszonyban sem lévő kormány propagandára számtalan példa van, elég néhányat megemlíteni az alábbiakban.
Miközben Orbán Viktor az államadósság elleni harcot tűzte ki zászlajára még 2010-ben, addig ma már az egészet inkább elfelejtené, mert a nagy harc semmi sikert nem hozott számára és inkább tekinthető kudarcként. Ennek eredményeként a propagandából is eltűnt az államadósság elleni harc, helyette megjelent a rezsiharc. Az államadósság még annak ellenére sem csökkent, hogy a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása már önmagában csökkentette az államadósságot, semmilyen további teendő nélkül. Eközben az ország devizatartaléka is csökkent, a legújabb dollárkötvények kibocsájtásával ezt próbálják ellensúlyozni, melynek kamata nagyobb, mint a nyáron sebtében visszafizetett IMF kölcsöné. A gazdasági növekedés sem akar igazán beindulni, a mostani legutolsó negyedéves 1,7%-os bővülés ("Robog a magyar traktor") a korábbi 0,5%-hoz képest a pillanatnyi európai konjunktúra kedvezőbbé válása miatti gépkocsiexportnak (Audi és Mercedes) és a tavalyi nagy aszályhoz viszonyított idei jó mezőgazdasági termésnek köszönhető leginkább, valamint az uniós beruházással megvalósított út- és vasútépítéseknek. Mindezek azonban kevésbé kapcsolódnak a kormány intézkedéseihez, főleg, hogy az utóbbi esetben jelentős EU-s támogatás lehívása került veszélybe. És a nagy SZJA adócsökkentésről is kiderült, hogy csak a magas jövedelműeknek kedvezett, az emberek többségének nem.
De hasonló a helyzet a legutóbbi rezsicsökkentési harccal is. Azonkívül, hogy az energetikai cégek visszafogták beruházásaikat, elkerülve ezzel veszteségeiket, lassan már az ellátás is bizonytalanná válhat, ahogy ez a gáztározók kapcsán már felmerül. Ugyanúgy az sem számít, hogy a nemzeti buszként csomagolt áruban még csak egyetlen egy magyar csavar sincs, mert a hazugságokkal összetákolt világba még ez is belefér. Muszáj beleférjen, mert ha nincs igazi nemzeti busz, akkor legalább pántlikázzuk be nemzeti szalaggal a külföldi - a sokat átkozott "idegen" tőke - által legyártott terméket. Mert valamilyen sikert fel kell mutatni a választások közeledtével.
A munkanélküliség elleni harcban is csak az látszik, hogy leginkább a közmunkaprogramnak köszönhetőek a munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatok enyhe javulása, valójában a versenyszférában a helyzet nem változott. Azonban a közmunka semmi esetre sem tekinthető hosszútávú megoldásnak, mivel két nagy probléma is van vele. Az egyik, hogy a politikai klientúrára alapozott áldemokráciában egy kvázi modern "hűbéri-jobbágyi" viszony alakulhat ki, ahogy erre Szalai Júlia szociológus rámutatott. Ugyanis a közmunkára kötelezett segélyezettek semmiféle jogi és intézményi védelmet nem élveznek, miközben élet- és munkakörülményeiket átitatja a helyi hatalmasságoktól való függés sokrétegű rendszere. A másik gond a közmunkaprogrammal, hogy - legyen az bármennyire is hasznos a társadalom szempontjából - az állami bevételek, az ily módon megnövelt foglalkoztatással, nem nőnek, miközben a kiadások igen. A közmunkás után kifizetett adók és járulékok csak annyit jelentenek, hogy az állam kiveszi egyik zsebéből a pénzt és beteszi a másikba. Így a közmunkaprogram hiába szépíti a munkanélküliségi és foglalkoztatotti statisztikát, az állami kiadásokat növeli, ami hosszabb távon semmi esetre sem megoldás. Lehet ugyan arra hivatkozni, hogy inkább közmunka, mint segélyek osztogatása, de sokkal messzebbre mutató megoldás lenne a kormány részéről, ha a megfelelő stabil gazdasági környezet kialakítását valósítaná meg, az állandó kapkodás helyett. Mert csak az előbbi esetben lenne bizalom a vállalatok részéről, hogy beruházással új munkahelyeket teremtsenek.
"A szocializmus addig tart, amíg el nem fogy mások pénze" – mondta Varga Mihály a legutóbbi Fidesz kongresszuson. És nem is tudja, mekkora igazságot mondott ki. Ezt már csak azzal lehet megtoldani, hogy lopni is csak addig lehet, amíg még van kitől. Utána a rendszer fenntarthatatlanná válik és összeomlik. A dohánykereskedelem átalakítása jól mutatja, hogy a hivatalosan megindokolt célok nem igazán teljesültek (pl. fiatalok védelme), miközben csökkent az állam bevétele a dohánytermékek forgalmazásából számított adóból, de nőtt a feketepiac. Az a közömbösség, ami a társadalom részéről megmutatkozik a trafikmutyi vagy akár a legújabb NAV botrány kapcsán, jól tükrözi a társadalom értékrendjét - vagyis mindez elfogadható. És ez egyben (ön)felhatalmazást is jelenthet sokak számára - a kicsitől a nagyig - hogy ha ott fent "ők" ezt megtehetik, akkor majd "ő" is megteheti. És fel sem merül benne, hogy "azok" ott fent azért tehetik meg, mert "ő" ezt elnézi nekik.
"Királyi esküvő" - a Wall Street Journal európai kiadása szerint (http://blogs.wsj.com/emergingeurope)
Orbán Viktor lassan a személyi kultusz felé is elmozdul. Ahogy a hvg.hu cikke is rámutatott, elképzelhető ugyan, hogy az Orbán-stáb stratégiai célja mindössze az volt, hogy a miniszterelnök politikai arculatának komolyságát az “örömapa”, a “népfi” emberarcú szerepével oldja valamelyest. Csakhogy az esküvő médiaeseményként való tálalása a jelenlegi politikai keretek között az orbáni hatalom bebetonozásának jelképes gesztusának tűnhetett, a leválthatatlan, dinasztikus, klán-uralom fantáziáját vetítve előre. És ezt csak tovább erősítette az esküvőhöz kapcsolódó - közpénzből elkészült - tanyára vezető út és templom melletti járda felújítása. Nem véletlen, hogy a Wall Street Journal európai kiadása az eseményt "királyi esküvőként" tálalta.
A nagy igyekezetben - "Magyarország jobban teljesít" szajkózása - már az erkölcsi korlátok is egyre kevésbé számítanak, miközben persze mindig kikérik maguknak, ha mások a ténykedésük erkölcstelenségével szembesítik őket. Sőt, már ők szeretnék megmondani azt is, hogy az új generációt milyen erkölcsök mentén kellene nevelni. Pedig a gyerekek nem hülyék, már 10 évesen is képesek felfogni az ellentmondásokat az erkölcsi prédikációk és a valóság között. Ezért aztán cinikussá válnak és követni kezdik a felnőtteket, aminek az eredménye éppen ellentétes lesz mindazzal, amit hivatalosan megindokoltak. Valójában Orbán és csapatának vágya, hogy a következő generációt alattvalóvá idomítsa, ami biztosítaná, hogy Orbán Viktor legalább még további 20 évig kormányon maradhasson. Csak hogy a rendszer legnagyobb ellensége éppen a felnövő generáció lesz. Hiszen egy hazug világban felnőtt nemzedék is vagy cinikus, hazug és erkölcstelen lesz, aki ha kell, álnoksággal vagy árulással is félretolja elődeit vagy pedig teljesen kiábrándul és kilátástalannak érzi a jövőjét, ami a fennálló rendszer teljes megtagadásával fog együtt járni.
A Vezér (németül Führer, románul Conducator) a nagy álmai közé a szülőfalúja focicsapatának felemelkedését is beemelte és közpénzből stadiont is épít nekik. Pedig tanulhatna a történelemből, hogy sorstársa (a román diktátor - Conducator, ahogy annak idején nevezte magát) pitiáner műve mára már rég az enyészetté vált, pedig csak alig 24 év telt, mióta a korábbi cinkostársai - a román népfelkelés leple alatt - félreállítotték és egy sebtében összerántott törvénykezés előtt titokban halálra ítélték és kivégeztették. Tudom, most sokan felháborodnak a hasonlaton. Csak éppen azt nem veszik figyelembe, hogy annak idején még a román diktátort is sokan szerették - és nem csak a titkosrendőrség nyomására. Egyszerűen azért, mert hittek a meséjében, mint ahogy most is rengetegen hinni akarnak Orbán-Matolcsy "Tündérországában". Pedig a 2008-as világgazdasági válság előtti élet abban a formában már nem fog tudni visszajönni, sőt egy újabb világgazdasági válság is megismétlődhet.
De mielőtt még azt hinnénk, hogy Orbán Viktor egója egyedi a mai politikai palettán, elég tekintetünket az ellenzékre terelni és máris észrevesszük, hogy ott is nagyon hasonló ambíciókkal rendelkező "sorstársakat" lehet felfedezni. Ők valójában Orbán Viktor hasonmásai és nem az ellentétei. Nem ellenzékiek ők, hanem csereszabatos Vezérek. Hiszen ahogy Orbán Viktor sem sajátíthatja ki a hazát, úgy az ellenzéki vezetők sem sajátíthatják ki az ellenzéki teret. De az elmúlt jó egy éven át valójában az ellenzéki marakodásban is ugyan azt láttuk, amit Orbán Viktor tett korábban a "jobboldali egység" megteremtése érdekében. Vagyis az ellenzéki figurák között nem az ellenzéki összefogás a fontos, hanem az ellenzék Vezérének a személye. Így aztán bárki is legyen Orbán Viktor ellenzéki kihívója 2014-ben, nem lesz könnyű választani közülük: "az egyik 19, a másik egy híján 20". Az összetákolt Orbán szobor korábbi ledöntése és lefejezése hűen tükrözi az ellenzék színvonalát, mely tettel még saját szimpatizánsaik többsége sem tudott azonosulni ("Túlment a jó ízlés határain a szobordöntés"). Így a jelenlegi állapotokért nemcsak a kormány, hanem annak ellenzéke is felelős. Ahogy már korábban is írtam, nem csak Orbán Viktor kormányának ténykedése szégyen az országra nézve, hanem az ellenzéké is.
Azonban, ahogy a magyarok értékrendjében erre már rámutattam, a kialakult helyzetért valójában mi magunk vagyunk a felelősek. Vagyis Orbán Viktor álma nem egyéb, mint a mi álmunk. Mi vágyunk egy erőskezű vezetőre ("Jóképű diktátorokra vár a nép"), aki megszabja, hogyan éljünk és miként gondolkozzunk. Mi szeretjük a nemzeti szalaggal bepántlikázott hazugságokat, mert nem merünk szembenézni gyengeségeinkkel és korábban elkövetett hibáinkkal. Mert valójában még nem váltunk felnőtteké és még mindig azt várjuk el, hogy gyerekként valaki megfogja a kezünket és végigvezessen a saját utunkon, amit Életnek nevezünk.
